Új sztori - még cím nélkül...

Ez a másik történetem. Címe még (ennek) sincs, a címadással mindig is bajaim voltak:)
Kíváncsi vagyok a véleményetekre.:)

Ryanne

1. rész

Six Flags Magic Mountain, Los Angeles, California – a jelen

Sikítozás, hangzavar, embertömeg, jókedv, vidámság. Általában ez a jellemző a vidámparkokra. De nem most. Most a jókedv és a vidámság helyét átvette a félelem, a rémület és a rettegés. A sikítozás és a hangzavar sem azért volt, mert a vidámparkba látogatók jól érezték magukat. A hinták, dodzsemek, hajók és az összes többi játék nem működött, bár szombat este volt. Ehelyett fegyveresek vették át a főszerepet és élvezték a rájuk szegeződő tekinteteket. Önbizalmuk a hozzátartozók és a fogvatartottak ijedtségéből táplálkozott. Természetesen a média sem hiányozhatott, tucatjával jelentek meg az újságírók és a fotósok. A rend őrei megpróbálták tartani a frontot. Az LAPD helikoptere a vidámpark légterében körözött, és folyamatosan tájékoztatta a helyszínen és a központban tartózkodó kollégákat a fejleményekről. A kivezényelt rendőrök a zokogó családtagokban és ismerősökben tartották a lelket és próbálták megnyugtatni őket, egyelőre kevés sikerrel. Senki nem tudott semmi konkrétat, csak azt látták és hallották, hogy valakik túszul ejtettek egy iskolás csoportot az egyik hullámvasútnál. A fekete maszk mögé bújt támadók maguk elé térdeltettek két gyereket, és a lelövésükkel fenyegetőztek, ha nem kapják meg azt, amit akarnak. A rendőrség túsztárgyalókat rendelt a helyszínre, akik a fegyveresekkel próbáltak szót érteni. Egyelőre annyi derült ki, hogy a támadók az egyik hírhedt drogbáró szabadon bocsátásáért, pénzért és helikopterért cserébe elengedik a gyerekeket. A rettegő tömeg lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket. A túsztárgyalók nyugodt hangon beszéltek a maszkos fegyveresekkel, időt kértek a követelések teljesítéséhez. Aztán néhány perc múlva, takarva mindentől, a sötétben begördült egy jeltelen és jellegtelen furgon, mégis aki látta, tudta, hogy kik ülnek benne. S.W.A.T. A los angeles-i rendőrség speciális taktikai egysége, akiket éppen ilyen szituációk megoldására képeztek ki. Mivel a túszejtők a vidámpark közepén tömörültek össze, körülvéve az aggódó tömeggel, így nem láthatták, amikor a kocsiból kiugráló kommandósok szétszéledtek és elfoglalták a helyüket. A tetőtől talpig fekete egyenruhába öltözött emberek tudták, hogy hová kell menniük, hiszen a körözgető helikopter pilótájától mindent megtudtak. Kielemezték a kapott információkat és a gép kamerája által rögzített képeket, és a terv készen állt. Mindenkinek megvolt a maga szerepe, és mindannyian tudták a dolgukat.

A rálátás nem volt tökéletes. Nem volt tökéletes és nem volt tiszta, mert akárhányszor befogta a célkeresztbe, a célpont mindannyiszor elmozdította az előtte térdeplő gyereket.

- Francba – suttogott a mesterlövész. Megigazította a fülesét. Az apró szerkezetben hallotta a tőle 50 méterre várakozó társa halk, egyenletes légvételeit. – JD. Itt nem tiszta. Nálad?

- Szar. Állandóan rángatja a gyereket ez a fasz – hallatszott a fülesben. – Te jobb helyen vagy. A tiéd a bal oldali két csóka. Én leszedem a másik kettőt, aztán hazahúzunk a picsába és iszunk egy sört, oké?

- Kiscsákó, tudod, hogy utálom a sört – suttogta vissza a lövész, miközben pozíciót váltott. Újból a lencsébe nézett. A látványtól megborzongott. A túszként fogvatartott kisfiú volt éppen a szeme előtt. A halottsápadt arc, a remegő száj, a hatalmasra tágult szem…a lövész mély levegőt vett. Ujját a ravasz elé helyezte, de nem ért hozzá a fegyverhez. Nem. Még nem. Meg kell várni, amíg a gyerek nincs a képben.

- JD. Szólj azoknak a nyomorék tárgyalóknak, hogy valahogy érjék már el, hogy a srácok távolabb kerüljenek tőlük – szólt a társához. Néhány perc múlva a túszejtők vadul hadonászni kezdtek a kezükben tartott pisztolyokkal. Az egyikük a túsztárgyalók felé fordult és az előtte térdelő kisfiú halántékához nyomta a pisztolyát. Ezzel a mozdulattal viszont tiszta célpontként felkínálta magát. A mesterlövész meghúzta a ravaszt. A Remington M24 SWS tökéletes fegyver volt, de a kezelőjének is tökéletesnek kell lennie. Egy szemvillanással később a túszejtő lehanyatlott a földre. Innentől felgyorsultak az események. Mivel a puskákon hangtompító volt, senki nem hallott semmit. Csak azt látták, hogy a túszejtők egymás után hullanak, mint a legyek. Négy gyors és pontos lövés, és a gyerekek szabadok voltak. Ismét sikoltozás támadt. A gyerekek családtagjai oda akartak menni a még mindig dermedten térdelő kisemberekhez, de a rendőrök élő kordonként védték őket, amíg az orvosok oda nem értek hozzájuk. A dokik és ápolók egyesével elvezették a gyerekeket, akik most kezdtek felocsúdni a rémálomból. Mindegyikük sírva fakadt és rémülten keresni kezdték a szüleiket, családjukat. Az ápolók beültették őket a járó motorral várakozó mentőautókba, és a kórházba indultak velük. Időközben megérkeztek a helyszínelők és a halottkém is, a rendőrök pedig oszlatni kezdték a tömeget. Előkerült a vastag sárga műanyag szalag, amivel a bűntett helyszínét körbekerítették, és a bőröndökből előkerültek a fényképezőgépek és az apró kis táblácskák, a bizonyítékos zacskók, és minden olyan eszköz, ami ahhoz kellett, hogy kiderítsék, kik voltak a túszejtők.

A mesterlövész rutinos és gyors mozdulatokkal szétszedte a fegyverét, majd egy csókot lehelt a puskacsőre, mielőtt eltette volna. Ismét sikerült megmentenie néhány életet. Idegen életet. Ha már a sajátja egy kalap szart sem ér. De ezeknek a gyerekeknek vannak szüleik, nagyszüleik, rokonaik, barátaik, és a mesterlövész tudta, hogy jót cselekedett. Nem volt lelkiismeretfurdalása azért, mert megölt két embert. Számára ezek csak kiiktatandó célpontok voltak, akiket harcképtelenné tett. A mesterlövésznek eszébe jutott, amit a kiképzésen sulykoltak beléjük: a katonaságnál a harcképtelenné tételhez sokszor elég egyetlenegy lövés, amivel a katona többé már nem teljes értékű. Egy terrorista harcképtelenné tételénél az azonban kevés, ha nem tud órákig kemény fizikai teljesítményt nyújtani, sőt, még az is kevés, ha 5 másodperc múlva a kezét sem tudja megmozdítani, hiszen egy AK47-essel 3 másodperc alatt akár 30 lövést is leadhat, amivel a környezetében lévő védtelen túszokban hatalmas kárt tehet. Ezért a rendőrségi mesterlövésznek azonnal (tizedmásodperccel a találat után) mozgásképtelenné kell tennie a célt. Elfogadhatatlan egy szívlövés, ehelyett az agy mozgásszervi központját kell eltalálni. Azonban a fejre leadott lövés az ideálist gyakran meg sem közelítő körülmények miatt nem minden esetben lehetséges. Többek között ezért is jutnak fontos szerephez az olyan kialakítású és felépítésű lövedékek, melyek nem ütik át az emberi testet, nem veszélyeztetve ezzel a célpont mögött vagy környezetében állókat. Mint most. A gyerekek egy másodpercig sem voltak veszélyben a mesterlövész miatt. A lövész felvette a vállára a táskáját.

- JD, hol vagy? – szólt a fülesébe, most már normál hangon, majd hirtelen megpördült. A következő másodpercben a kezében szorongatott kést megállította, mindössze egy milliméterre a háta mögé lopakodó egyén nyaki ütőerétől. Zihálva nézett farkasszemet a társával, akinek csak a szeme látszódott ki a fejére húzott maszkból.

- Hé, hé, hé! Kurva élet – nyögte ki a férfi, némi ijedtséggel a hangjában.

- Baszd meg, JD – sziszegte a lövész. – Legközelebb ne csináld ezt! Majdnem kinyírtalak, te barom!

A társa felemelte a két kezét, mintegy megadásként.

- Hallottam róla, hogy büdösül kifinomultak az érzékeid, de eddig azt hittem, engem senki nem tud megfenyegetni…Beszartam, azt remélem, tudod.

A lövész bólintott és megveregette a társa nyakát, majd eltette a kését.

- JD, kisfiam, sokat kell még felejtenem ahhoz, hogy a nyomomba érhess. Na gyere. Meghívlak egy sörre.

Elindultak a SWAT álcázott kocsija felé. Amikor odaértek, az újságírók már nagyban faggatták a mentést vezénylő tisztet, a fotósok pedig kattogtatták a gépeiket. Mindegyikük a lövéseket leadó kommandósokra volt kíváncsi. JD félig felfedte az arcát a fotósoknak és felemelte a hüvelykujját, a másik lövész azonban elfordult. Villámgyorsan bevágódott a kocsi hátsó ülésére és eltakarta az arcát. Nem akarta, hogy lefényképezzék. Ám ahogy beszállt a kocsiba, készült róla néhány olyan fénykép, amiket másnap reggel többszörös nagyításban lehoztak az újságok. Minden cikk azt találgatta, hogy ki az a lövész, aki egymás után golyót eresztett két túszejtő fejébe, mindössze 5 centire a fogva tartott gyerekek arcától. Hős-e vagy felelőtlen őrült, aki a saját pályafutása érdekében képes volt gyerekek életét kockáztatni, hogy elmondhassa, megölt még két embert? A felettesei persze nem nyilatkoztak semmit a személyazonosságáról, a SWAT tagjainak adatai nem nyilvánosak. Szabályos hajtóvadászat indult a lövész nevének kiderítéséért. Az internetnek és a rohamosan fejlődő technikának köszönhetően emberek tucatjai vetették magukat bele a „nyomozásba”, különböző számítógépes programokkal és kütyükkel élesítették a fényképeket, hátha sikerül valami azonosítót találni a lövész egyenruháján. És találtak, a megmentett gyerekek szüleinek legnagyobb örömére. Miután a túszdrámának vége szakadt, a szülők megbeszélték, hogy tartják egymással a kapcsolatot. Ezeknek a szülőknek a szemében a lövész egyértelműen hős volt, és mindenáron meg akarták köszönni neki a gyerekek életét. A név gyorsan elterjedt a körkörös mobiltelefonálás segítségével. Ám a lövészt mintha elnyelte volna a föld, senki nem találta meg, hiába derítették ki a nevét.