J 31.

31.

Chester türelmetlenül figyelte a kiözönlő utasokat. Hol vannak már? És akkor végre meglátta őket. A két nagyfiú a bőröndös kiskocsit tolta, Draven a hátizsákjával bíbelődött, Tylert pedig Talinda hozta a karjában. Chester intett nekik, mire Tyler lekéredzkedett a földre. A 3 éves gyerekek szélvésztempójával az apjához rohant, miközben hangosan kiabált:

- Apa, apa, apa! De jó, hogy itt vagy! – ugrott Chester nyakába a kisfiú. A férfi szorosan átölelte a kicsit, aki szorosan kapaszkodott a nyakába és hozzábújt.

- Szia, Tyler! Szia, kicsim. Annyira hiányoztatok!

Közben a többiek is odaértek Chesterhez. A férfi letette Tylert a földre, majd végigölelte a nagyfiúkat és Talindát. Isaiah azonban morcos arccal elhúzódott, és Jaime is ugyanezt tette, Draven pedig csak nézte Chestert.

- Mi a baj? – kérdezte a férfi Talindától.

- Majd otthon elmondom, segíts kicuccolni.

Kivitték a sok bőröndöt, bepakolták a kocsiba, majd elindultak Talinda háza felé. Tyler a hátsó ülésen csacsogott, Draven néha kijavította, de a két nagyfiú szinte egy szót sem szólt Chesterhez. A férfi aggódott. Vajon mi bajuk lehet? Mi történhetett? Összevesztek Talindával? Vagy talán rá mérgesek valamiért? Amikor megérkeztek Talindához, behurcolták a bőröndöket a házba, és a két nagyfiú szó nélkül elindult a szobája felé.

- Hé, fiúk! Álljatok csak meg egy pillanatra! – szólt utánuk Chester, mire Jaime és Isaiah is megtorpant és visszafordult.

- Mi van? – kérdezte Isaiah flegmán. Chester csak bámult.

- Hogy beszélsz velem, fiam?

- Bocs – vonta meg a vállát a fiú, de nem látszott rajta megbánás.

- Gyertek csak ide vissza. Jaime, te is. Üljetek le.

A két fiú visszaballagott a konyhába és megálltak Chesterrel szemben.

- Mondom, üljetek le. Mi van veletek?

A férfi nem értette a két nagyfiút. Soha nem viselkedtek még így. Mindig illedelmes, tisztelettudó gyerekek voltak. Leült velük szemben az asztalhoz.

- Mi bánt benneteket? Nem szoktatok ilyenek lenni. Mi történt?

Jaime nem nézett az apja szemébe, Isaiah viszont beszélni kezdett.

- Itt akarunk maradni anyánál. Nem akarunk elmenni hozzád.

- Akarunk? Kinek a nevében beszélsz? Ki nem akar eljönni még hozzám rajtad kívül?

- Hát Jaime sem. Meg Draven sem. És Tyler sem.

- Állj – szólt közbe Talinda, aki idáig csak hallgatta őket. Ő tudta, mi a fiúk baja, de kíváncsi volt, hogy Isaiah hogy adja elő. Azt is tudta, hogy Chesternek fájni fog. – Jaime, Draven és Tyler nevében ne beszélj, oké?

- Isaiah! Kérlek, nézz rám – kérte Chester a fiát, de a kissrác durcásan elfordult. Jaime még mindig az asztalt bámulta, továbbra sem nézett Chesterre. A férfi most már komolyan aggódni kezdett. Átnyúlt az asztal fölött és felemelte Isaiah állát.

- Figyelj rám. Mondd el, mi bánt? Biztosan meg tudjuk beszélni.

Isaiah megrázta a fejét, de nem mondott semmit. Chester Talindára nézett.

- Te tudod, hogy mi a fene van velük? Nem értem.

- Igen, tudom – bólintott Talinda.

- És? – kérdezte Chester és már kezdte elveszteni a türelmét. – Mi van veletek? Nem értelek titeket. Beszéljük meg, hogy mi nyomja a szíveteket, aztán mennünk kéne, mert…

Isaiah hirtelen felpattant az asztaltól, még a széket is felborította.

- Nem akarok elmenni hozzád! Nem akarok! Nem vagyok kíváncsi az új nődre! Látni sem akarom! Már megint csúfolni fognak a suliban, hogy az apám milyen kiscsajt szedett össze! Mindenki ezzel piszkál! És Jaime-t is bántják! Utállak! Utállak! – kiabálta a kissrác, majd felszaladt a szobájába. Jaime is felugrott és a testvére után sietett. Chesternek esélye sem volt, hogy visszatartsa őket, csak nézte a hűlt helyüket. Aztán Talindára pillantott.

- Te tudtad ezt?

A nő bólintott. Chester elsápadt.

- És miért nem szóltál róla? Az én gyerekeimről van szó! Beszélgetnem kellett volna velük ezekről a dolgokról…

- A TE gyerekeid? Jól értettem? – kérdezett vissza Talinda mérgesen. – Ilyenkor a te gyerekeid? Amikor meg vigyázni kell rájuk vagy elmenni valahová velük, akkor már a mieink?

- Ne haragudj – kért bocsánatot Chester és felsóhajtott. – Nem úgy értettem. És tudom, hogy mostanában keveset vagyok velük. Igyekszem többször elvinni őket. Tudom, hogy nem kifogás az, hogy mennyit dolgozom…

- Én tisztában vagyok azzal, hogy sok mindent csinálsz egyszerre. LP, Ve’cel, Club Tattoo. Nem tudsz szétszakadni és én ezt megértem. A gyerekek viszont ebből csak azt érzékelik, hogy az apjuk keveset van velük. Ráadásul most itt van Jemina is…A fiúk azt hiszik, hogy miatta hanyagolod őket. Tyler még nem ezt érzi, és még talán Draven sem. De Isaiah és Jaime már nagyfiúk. Szükségük van rád. Én igyekszem velük mindent megbeszélni, de vannak olyan dolgok, amikhez az apjuk kell. Nem tudlak teljes mértékben helyettesíteni.

Chester felállt és megölelte Talindát.

- Nagyon hálás vagyok, hogy ennyire figyelsz a fiúkra. Megígérem, hogy több időt fogok velük tölteni és megpróbállak kevésbé leterhelni. Most viszont…nem tudom, mit csináljak. Jemina egész nap készült. Várta a srácokat. Olyan ideges. És fél.

- Nem szeret engem.

- Hát…nézd. Végül is nem túl ideális körülmények között találkoztatok… - mosolyodott el Chester, amikor eszébe jutott Phoenix. – Figyelj, Talinda. Nem jöhetne el legalább az egyik gyerek…? Jemina ki fog borulni. Mi a francot mondjak neki? Hogy a gyerekeim nem kíváncsiak rá? És hogy miatta utálnak engem is?

- Nyugodj meg. Nem utálnak. Te is voltál kiskamasz, nem? Biztosan te is mondtál ilyeneket a szüleidnek.

- Igen. És most már tudom, hogy mennyire fájhatott nekik hallani.

- Mondom, nyugodj meg. Arra pedig nem tudok mit mondani, hogy most mit tegyél. Azt gondolom, hogy…nem tudom. Jobb lenne, ha Jaime és Isaiah most nem menne veled. A kicsik meg elaludtak, az előbb láttam.

Chester leült az asztalhoz és a tenyerébe hajtotta a fejét. Megint nagyot sóhajtott.

- Hogy mászok ki ebből? Nem akarom erőltetni a srácokat. Viszont Jeminát sem akarom megbántani…Basszus. Ez nagyon gáz. Na mindegy. Elköszönök a fiúktól, aztán lesz, ami lesz…

- Sajnálom. Próbáltam velük beszélni, de nem akartam erőszakoskodni. Láttam rajtuk, hogy nincs sok értelme, ha elkezdek Jemináról mesélni. Nagyon ellene vannak. Főleg Isaiah. Jaime pedig…tudod, milyen. Hiába ő az idősebb, Isaiah nagyon tud rá hatni.

- Tudom. – Chester felállt. – Köszönök nekik. Vagy legalábbis megpróbálom.

Felment az emeletre. Hallotta, hogy a két nagyfiú Isaiah szobájában van. Bekopogott és belépett az ajtót.

- Fiúk…sajnálom. Mennem kell, de…

- Menj. Siess a nődhöz, ő fontosabb, mint mi – vágta oda neki Isaiah, Chester szíve pedig megállt egy pillanatra. Nem hitte volna, hogy a gyerekei egyszer még ellene fognak fordulni.

- Fiúk… - kezdte el megint. – Nem tudok mást mondani. Sajnálom. Holnap eljövök és beszélgetünk, jó? És szeretném, ha őszinték lennénk egymáshoz, rendben? Ahogy a felnőtt emberek szokták.

- Jó duma – feleselt Isaiah, majd hátat fordított az apjának.

- Apa, én… - szólalt meg Jaime, de az öccse lehurrogta.

- Jaime, mondtam, hogy te ne is szólj hozzá! Majd én elintézem!

- Isaiah! – szólt rá Chester a gyerekre. – Azonnal fejezd be! Viselkedj rendesen.

- Mi közöd ahhoz, hogy hogyan viselkedem? Soha nem vagy itt! Soha nem vagy velünk! Mindig van fontosabb dolgod – kiabálta a kissrác, de a szeme könnyes volt. – Állandóan csak zenélsz meg turnézol meg nőzöl meg bulizol…

- Isaiah…A zene a munkám. Ebből élek. Ebből élünk. A zenélésből.

- Akkor menj és zenélj! Mi nagyon jól megvagyunk nélküled! Anya legalább törődik velünk – sírta el magát a gyerek és a szoba sarkába bújt. Jaime felállt az ágyról és Chester elé lépett. Komoly gyerek volt, felnőttebb a koránál.

- Apa…Most tényleg el kéne menned. Majd beszélek Isaiah-val, jó? Aztán felhívlak. Minden rendben lesz. És…üdvözlöm a…barátnődet…Egyszer majd szeretném megismerni. Ha mindenki nyugodtabb lesz. Komolyan. De most menj. Sajnálom ezt az egészet.

Chester férfi létére majdnem elbőgte magát a fia szavaitól. Megölelte Jaime-t, még ránézett Isaiah-ra, aztán halkan kiment a szobából. Benézett a másik szobába is. A két kicsi, Draven és Tyler egymás mellett feküdt az ágyon, és aludtak. Ők legalább kimaradtak ebből a cirkuszból – gondolta a férfi. Lement Talindához. A nő látta rajta, hogy meg van zuhanva. Vigasztalón átölelte Chestert.

- Menj haza. Mondd meg Jeminának, hogy sajnálom. Tényleg sajnálom.

- Sokra megyek majd vele…bocs… - sóhajtotta Chester, majd elköszönt Talindától. Beült a kocsiba és hazahajtott. A ház előtt leállította a motort. Várt néhány percet, majd kiszállt és a kocsi oldalának támaszkodva rágyújtott egy cigire. Félt bemenni. Félt attól, hogy csalódást okoz Jeminának. Már megint. Nem tudta, mit is mondhatna a lánynak, hogy ne fájjon neki annyira. Tanácstalan volt.