Ryanne 4.

4. rész – még mindig a múlt és New Orleans - az első csapás

Ryanne a kezében tartotta a mobilját és meg akarta hallgatni a nemrég érkezett hangüzenetet, de erre nem került sor, mert a baleset helyszínére érkeztek, ahol óriási volt a torlódás. A mentős és tűzoltó kollégák már ott voltak a kocsik körül. És Ryanne észrevette a körzeti parancsnokot is. A főnökét. Mit keres itt Jim? – csodálkozott a nő, miközben megálltak a kocsival, elég messze a roncsoktól. Ryanne az ajtónyitó kilincs után nyúlt.
James Dean már tudta, hogy baj van. Hogy óriási baj van. Megpróbálta megelőzni a katasztrófát. Illetve csillapítani a hatást. Azonban elkésett. Bár jó reflexekkel rendelkezett, most mégis elkésett. Hiába kapott Ryanne karja után, nem tudta visszatartani. A nő feltépte az ajtót és kiugrott a kocsiból.
Ryanne azt hitte, rosszul lát. Azt hitte, csak hallucinál. Megrázta a fejét és összeszorította a szemét, majd kinyitotta, hátha eltűnik a borzalom, amit látott. De nem. Ugyanaz a látvány tárult a szeme elé. A fekete terepjáró, ami híres volt a biztonságáról, fejtetőre fordulva állt az úton. A motorháztető alól füst gomolygott elő, és valami folyadék is csurgott az aszfaltra. És…Ryanne úgy érezte, megfullad. A torkához kapott. Hiába volt már évek óta rendőr, hiába helyszínelt több tucat balesetnél, ezek az események sem tették eléggé keménnyé ahhoz, hogy felkészülhessen. Miért is kéne ilyenre felkészülni? Hogyan tudna felkészülni az ember a szerettei vérben úszó látványára? A nő a földre rogyott és nem szólt egy szót sem. Mintha kívülről látta volna saját magát és az eseményeket. Mintha felszállt volna egy hőlégballonnal, és a levegőből nézte volna a baleset helyszínét. Egy fejtetőre borult GMC-t. Rengeteg vért. Egy rendőregyenruhás nőt, aki felocsúdva a sokkból, üvöltve követeli, hogy engedjék oda a kocsihoz. A kollégái megpróbálják visszatartani, de a nő erejét megsokszorozza a tébolyult fájdalom, odarohan a kocsihoz és hason csúszva bekúszik alá.
Ryanne zokogva simogatta a hosszú barna hajat, ami kilógott a kocsi oldalablakából. A tenyerére nézett és látta, hogy piros. Vörös. Mint a vér.
- Jessie, Jill, drágáim, szólaljatok meg, kérlek benneteket! – könyörgött a lányoknak, akik némaságba és mozdulatlanságba burkolózva feküdtek a földön, félig kilógva a GMC-ből. Ryanne nézte a lányokat, de képtelen volt felfogni, hogy amit lát, az a valóság. Hogy Taylor és a gyerekek karamboloztak, és ő itt van a helyszínen. És hogy Taylor meghalt. És a lányok is. Hisz nem mozdultak. Vagy csak alszanak?
- J és J, ébredjetek fel, ez nem jó játék – szólalt meg ismét Ryanne, de lassan, nagyon-nagyon lassan tudatosult benne, hogy egyedül maradt. Hogy elveszítette a családját. Körülnézett, de homályosan látott mindent. Látta Taylor bezúzott mellkasát és azt, hogy a férje még szenvedett, mielőtt meghalt volna. De a lányok…a lányok úgy feküdtek a véres kocsiban, mintha aludtak volna. Békés, nyugodt mosoly volt az arcukon. De…mintha Jill megmozdult volna…nem, csak a szél támadt fel és az mozdította meg a kislány haját.
- Jillie, Jessie…Kérlek, kérlek, kérlek… - Ryanne most már hangosan zokogott, sőt üvöltött. Üvöltve keltegette a gyerekeit, és üvöltve keltegette a férjét is a soha véget nem érő, örök álomból. Felváltva sírt és tombolt, amikor James Dean hátulról átkarolta a derekát és elvonszolta az összetört kocsi mellől. A nő kapálózott és hadakozott, de a társa mégiscsak férfi volt, így használta az erejét.
- Engedj vissza! Azt mondtam, hogy engedj el! James Dean, a kurva életbe, azonnal engedj el! – üvöltötte Ryanne, miközben megpróbált kiszabadulni a társa szorításából. – Muszáj látnom őket! Muszáj! Muszáj…muszáj… - rogyott térdre a nő és zihálva szorította a kezét a mellkasára. – Nem kapok levegőt…Kérlek, engedj oda hozzájuk…
James Dean letérdelt Ryanne mellé.
- Hé. Ryanne. Nézz rám. Hallod? Nézz rám – rázta meg a nőt, mire Ryanne végre rápillantott. James Dean elhűlt a nő szemeiben ülő ürességtől. – Ryanne, besokkoltál. Gyere, odamegyünk a mentőhöz és kapsz valami finom koktélt…Gyere.
A nő szó nélkül bólintott és hagyta, hogy a társa felhúzza a földről. A férfinak támaszkodva elindult az egyik mentőautó felé. Hirtelen meghallotta a fém csikordulását, mire a roncs felé fordult. A tűzoltók nekiálltak szétvágni a karosszériát, hogy kiszabadíthassák a testeket. Ezt látva Ryanne egy hirtelen mozdulattal kitépte magát James Dean karjaiból és a férfi dereka felé nyúlt. A következő pillanatban mindkét kezében pisztolyt szorongatott, és James Dean-re mutatott.
- Engedj. Menj az utamból. Engedj oda hozzájuk – mondta a nő halkan, de fenyegetően, és a szemében vad, őrült láng lobogott. A társa felemelte a karjait.
- Oké. Ryanne, tedd le azokat a pisztolyokat. Tedd le. Ettől nem lesz már semmi…
- Ne dumálj nekem itt mindenféle baromságról! – üvöltötte Ryanne, miközben lépésről lépésre megközelítette a felborult GMC-t. – Ne dumálj nekem, a picsába is! Ti meg óvatosan azzal a vágóval, basszameg, nehogy baja legyen a lányoknak! – kiabálta a tűzoltó kollégáknak és feléjük indult. – Te maradj ott, szépfiú – sziszegte James Dean-nek, aki bólintott.
Ryanne lassan közelített a GMC felé. Pillantása egyik társáról a másikra járt és a pisztolyokat maga előtt tartotta.
- Corey, nehogy megsérüljenek a lányok, hallod, amit mondok? – szólt az egyik fiatal tűzoltónak, aki a lányok oldalán állt a kocsi mellett. Ryanne két villámgyors lépéssel ott termett és egészen közelről ráfogta a fiatal fiúra az egyik pisztolyt. – Hallottad, mit mondtam?
- Ryanne, hallottam – szólalt meg halk, nyugodt hangon a tűzoltó srác. Corey látta Ryanne-en, hogy teljesen kifordult önmagából. Nem igazán félt attól, hogy a nő lelövi őt vagy bárki mást, de azért bevetette a pszichológiai tudományát. Ryanne szemébe nézett és halkan, nyugtatóan beszélt hozzá. Csak beszélt és beszélt. A többiek azt látták, hogy a nő lassan leengedi maga mellé a karjait, Corey pedig intett James Dean-nek, hogy vegye el Ryanne-től a pisztolyokat. A nő megadóan tűrte, hogy James Dean elvezesse a roncs mellől. Leültek az útpadkára és Ryanne a GMC-re szegezte a tekintetét. Az idegállapota teljesen hullámzó volt: először a sokk, aztán, a hitetlenség, aztán megint a sokk és most a tárgyilagosság. A nő látta a repülő szikrákat, ahogy a flex szétvágja a karosszériát. Látta, ahogy a mentősök kiszabadítják a testeket. Először a férjét. Ryanne nem érzett semmit, csak sajnálatot, amikor Taylorra pillantott. Olyan sajnálatot, amit az ember egy másik, vadidegen ember halála esetén érez. Ám amikor meglátta a két kicsi, vékony gyerektestet, felpattant, majd térdre zuhant és az öklével ütni kezdte az aszfaltot. Észre sem vette, hogy a kézfejéből ömlik a vér, nem hallotta a csontok reccsenését sem. Csak azt látta, hogy a két lányát, akikért bármikor feláldozta volna az életét, akikért bárkit megölt volna, akik az élet értelmét jelentették neki, halottak. A mentősök óvatosan hordágyra tették a két kicsit, egymás mellé. James Dean letérdelt Ryanne mellé a földre és magához ölelte a nőt. Egyrészt valahogy vigasztalni is szerette volna, bár a férfi tudta, hogy senki nem képes semmiféle vigaszt nyújtani ilyen helyzetben. Másrészt pedig azért ölelte a nőt, hogy eltakarja előle azt a látványt és pillanatot, amikor a lányaira rácipzározzák a fekete zsákot. A kollégák tehetetlenül tébláboltak, nem tudták, hogy mit csináljanak. Odamenjenek? Ne menjenek? James Dean megrázta a fejét és elmutogatta, hogy elviszi Ryanne-t valahová. Valahová, messzire.
- Gyere. Elviszlek hozzám, oké? Csak előtte hadd nézze meg a doki a kezedet – szólt halk, nyugtató hangon a nőhöz, mire Ryanne ránézett, de James Dean látta, hogy a nő csak néz, de nem lát.
- Miért? Mi van a kezemmel? – kérdezett vissza Ryanne lassan, mintha nem forogna a nyelve. Aztán az ökölbe szorított kezére nézett. – Ó. Mi ez?
- Gyere, beült a mentőbe, Pete ellátja a kezedet, aztán elmegyünk innen.
- Oké – bólintott a nő beleegyezően. – Tudod, hogy hová mennék a legszívesebben? – kérdezte James Dean-től. A férfi megörült, hogy Ryanne legalább kommunikál, ha nem is sokat.
- Mondd, szívem, hová szeretnél menni, és én elviszlek.
- A pokolba. A pokolba akarok jutni.