J 30.

30.

Chester a parton futott, a fülébe dugta az iPod fülhallgatóját és elindította a zenét. The Cure. Elmélkedős, nyugtató, de elgondolkodtató zene. A férfi visszaemlékezett arra, amikor először találkozott Robert Smith-szel, a zenekar énekesével, és elvigyorodott. Két értelmes szót nem tudott akkor kinyögni a megilletődöttségtől. És most hány fiatal ember van, aki ugyanígy viselkedik, amikor a Linkin Park bármelyik tagjával találkozik. A banda óriási rajongótáborral büszkélkedhetett, a világ szinte minden pontján voltak rajongóik, akiknek a srácok nagyon hálásak voltak. Minden egyes koncertjükön meg szokták köszönni a rajongók szeretetét és támogatását. És ez a köszönet nem csak PR-duma volt, nekik tényleg sokat számítottak a rajongók. Igyekeztek valahogy viszonozni azt a rengeteg szeretetet, amit kapnak. Ezért szoktak a koncertek előtt Meet’n’Greet-eket szervezni, ahol a rajongók találkozhatnak velük, néhány szót beszélhetnek a bandatagokkal. Chester tudta, hogy ezek a rövid pillanatok mennyit jelentenek egy-egy rajongó számára. Azonban a rajongásnak is vannak hátrányai, ezt Chester a saját bőrén tapasztalta, amikor egy Pentagon-alkalmazott nő belerondított a Talindával közös életükbe, lenyomozta a telefonjaikat, hozzáfért az e-mailjeikhez, a bankszámlájukhoz, mindenhez. Szerencsére a nő már lakat alatt van, a kapcsolat Talindával viszont tönkrement. Nem csak ez a zaklatás volt persze a baj, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. Talinda kijelentette, hogy képtelen így élni, és nem akarja, hogy a gyerekek is így nőjenek fel. Közös megegyezéssel, csendben, balhé nélkül elváltak, bár a válás azért megviselte mindannyiukat. Azóta sokkal jobb lett a kapcsolatuk. A gyerekek Talindánál maradtak, mert a nő stabilabb hátteret tudott nekik biztosítani. Persze a fiúk rengeteg időt töltöttek Chesternél is és úgy látszott, nincs semmi probléma. A férfi imádta a fiait, de néha eszébe jutott, hogy lehetne egy lánya is. És ez volt az a pont, amikor Chester gondolatai J felé kanyarodtak.
A férfi lassított, majd lépésre váltott. Jemina. És a gyerek-téma. Már megint itt vagyunk. Nem mintha nem akart volna gyereket J-től. Egy csodaszép, fekete hajú és szemű kislányt. A férfiba belehasított a vágyakozás. Együtt kényeztethetnék, szerethetnék a kicsit. De nem most. Nem ilyen hamar. Előbb meg kell ismerniük egymást, alaposan, mélyen, minden rossz és jó tulajdonsággal együtt. Chester szerelmes volt J-be, és nem akarta elszúrni ezt a kapcsolatot. Talindát is szerette. Mégis tönkrement a házasságuk. Akarva-akaratlanul úgy érezték mindketten, hogy Tyler, a közös gyerek túl hamar érkezett. Chester májusban vált el az előző feleségétől és ugyanannak az évnek a szilveszterén pedig már el is vette Talindát. Tyler pedig tavasszal született. Ennyi idő pedig kevés volt ahhoz, hogy teljesen megismerjék a másikat. Szerették egymást, de képtelenek voltak együtt élni. Chester pedig nem akarta, hogy J-vel is így legyen. A lánnyal akarta leélni az életét, de gyereket még nem akart. Látta reggel J reakcióját, tudta, hogy nagyon megbántotta a lányt. De inkább megmondom az igazat, minthogy színleljek és tönkretegyek mindent. A színlelésből elég volt, Chester tiszta lappal akarta élni az életét. Jeminával. A férfi, bár volt jónéhány kapcsolata, soha senki iránt nem érzett így. Még csak egy órája jött el otthonról, de máris hiányzott neki a lány. Gyerünk, Bennington, húzz bele! Futás haza.
A lány eközben nekiállt sütni-főzni. Mivel az apja erre is megtanította, nem volt nehéz dolga. Mire Chester visszaért a futásból, a lány már összeállította azokat a fogásokat, amiket nem frissen kellett elkészíteni, hanem el lehetett tenni a hűtőbe. Amikor Chester belépett a lakásba és meglátta J-t a konyhában sürögni-forogni, elmosolyodott. A lány fülében fülhallgató volt és valószínűleg Linkin Parkot hallgatott, legalábbis Chester erre következtetett a kornyikálásból.
J nem vette észre Chestert. A fülében üvöltött a zene, a lány pedig táncolt és ugrált, miközben keverte a sütemény tésztáját. A Breaking The Habit szólt éppen, J pedig a refrént ismételte. Ez volt a kedvenc számai egyike. Nem azért szerette a Linkin Parkot, mert Chester zenekara volt. Tetszett neki a zene, és az, hogy a dalok szövegének volt értelme. Nem arról szóltak, hogy jaj-de-nagyon-szeretlek-imádlak-meghalok érted és hasonló blabla. Ha az ember igazán meghallgatta őket, megértette a szavak mögött rejlő mondanivalókat.
Chester a lány háta mögé lopakodott és gyorsan átölelte. J sikított egyet és majdnem elejtette a tálat, amiben a tésztát keverte. A csokis krém az arcára fröccsent és lefolyt a nyakán. Kivette a fülhallgatót és a konyhapultra tette a tálat.
- Anyám. A szívbajt hoztad rám. Most nézd meg, hogy nézek ki – nevette el magát a lány és megpróbálta letörölni a krémet. Chester lefogta a kezét és olyan pillantást vetett rá, hogy J térde remegni kezdett.
- Ennivaló vagy. Basszus. Ilyen szar szöveget. Mint a sokadosztályú filmekben – vigyorgott Chester és letörölt egy csokis foltot J arcáról. Lenyalta az ujját, közben a lány szemébe nézett. J nagyot nyelt.
- Na? Milyen?
- Hm. Még egyszer meg kell kóstolnom – mondta a férfi és végighúzta a mutatóujját J nyakán, ahol még volt a krémből. Megint lenyalta az ujját. – Azt hiszem, még kéne bele egy kis cukor.
- Mutasd csak. Nem hiszem – J megfogta Chester kezét és a szájához húzta. Az ajkai közé vette a férfi ujját, ami még csokikrémes volt. Lassú mozdulatokkal eltüntette a krémet, majd megnyalta a szája szélét.
- Szerintem ez így teljesen jó.
- Akkor viszont nem mehet pocsékba egyetlen csepp sem – felelte Chester. Az egyik karjával szorosan átölelte J-t, a másik kezével pedig belemarkolt a lány hajába és hátrahúzta a fejét. Gyengéden megcsókolta J nyakát, majd végighúzta a nyelvét a lány csokikrémes bőrén. J halkan felnyögött. Aztán Chester elengedte a haját és egy szenvedélyes csókot nyomott a lány szájára. J érezte a férfi ajkain és nyelvén a csokikrém édes ízét. Vadul csókolóztak, miközben Chester nekiszorította a lányt a konyhapultnak. J keze bekúszott a férfi pólója alá és simogatni kezdte a hátát. Aztán megszólalt J telefonja.
- Basszus. Ezt nem hiszem el – dünnyögte Chester.
- Kinyírom, bárki is legyen az – mondta J mérgesen. Megnézte a kijelzőt, majd felvette a telefont.
- Szia, Kat – köszönt a barátnőjének. Chester sóhajtott egy mélyet, mert tudta, hogy ez hosszú beszélgetés lesz. Azért még egyszer végigsimított J nyakán, majd lassan elindult felfelé átöltözni. Menet közben levette a pólóját és a földre dobta.
- Ööö…igen…nem…Mit is mondtál? – kérdezte J, mert elvesztette a fonalat. Kat csak beszélt, beszélt, de J Chestert figyelte.
- Baszki. Megvadulok – csúszott ki a száján, amikor Chester kibújt a nadrágjából is és egy szál alsógatyában felment az emeletre. – Aztapicsa.
- Mi van? – kérdezett vissza a vonal másik felén Kat. – J, te tiszta hülye vagy. Mi van veled, te nőci?
- Anyám. Bocs. Csak Chester épp egy szál CK-boxerben mutogatja magát…
- Ó, te! Tiszta nimfomán lettél, mi? – nevette el magát Kat. – Na de mesélj. Ott vannak már a srácok?
- Majd csak délután jönnek. Baszki! Elfelejtettem szólni Chesternek, hogy Talinda kereste! – kapott a fejéhez J. – Szivi, le kell, hogy tegyelek, de holnap mindenképp felhívlak és mesélek, jó?
J kinyomta a telefont és Chester után sietett az emeletre. A férfi a zuhany alatt állt. J nem nézett oda, mert tudta, hogy annak szeretkezés lenne a vége. Nem mintha bánta volna.
- Chester, majdnem elfelejtettem. Talinda hívott és azt üzeni, hogy mielőtt ide jöttök, be kell ugrani hozzá néhány cuccért a srácoknak. Én megyek sütni…
- Oké, drága. Kösz, hogy szóltál – szólt ki a férfi a zuhany alól.
J visszament a konyhába és folytatta az előkészületeket. Az idő nagyon gyorsan repült, a lány azt vette észre, hogy Chester már készülődik.
- Jézusom. Már ennyi az idő? De még…egy csomó mindent meg kéne csinálnom… - kezdett el idegeskedni a lány, de Chester gyengéden átölelte és simogatni kezdte az arcát.
- Hé. Nyugi van. Minden készen áll. És minden finom lett. A srácok imádni fogják a kaját. Meg téged is.
- Nem tudom – mondta J bizonytalanul. – Félek.
- Nem kell félned, nem fognak megenni. Csak a kaját. Na megyek. Jó légy. Sietünk. Ha elindultunk Talindától, megcsörgetlek. Rendben?
- Muszáj elmenned Talindához? – bökte ki a lány, aztán mentegetőzni kezdett. – Ne haragudj. Menj csak, persze.
- Hé. Drága, figyelj rám. Ugye nem vagy féltékeny?
- Nem…
- Hát ez nem volt valami meggyőző. Ne félj. Nem akarunk egymástól semmit Talindával. Bízz bennem. Szeretlek. És most megyek, mert el fogok késni.
- Vigyázz magatokra, jó?
Chester egy csókot nyomott a lány homlokára és elment.

J 29.

29.

A Bennington-gyerekek érkezéséig hátralévő 2 nap gyorsan elszállt. J várta is a pillanatot, amikor találkozni fog a fiúkkal, de tartott is tőlük. Chester hiába próbálta nyugtatgatni, a lány gyomorgörccsel kelt fel az érkezés napján. Délután 4 órakor ér földet a repülő és Chester megy majd ki eléjük a repülőtérre. J már korábban kikérdezte Chestert a srácok kedvenc kajáiról és hajnalban elment bevásárolni a közeli kisboltba. Nem szerette a bevásárlóközpontokat, embertelennek, pénzhajhásznak és személytelennek tartotta ezeket a nagy hodályokat, ahol mindent meg lehetett ugyan kapni, de ki tudja, honnan származnak az alapanyagok és összetevők. Ebben a kisboltban viszont már ismerték a lányt és J bizalommal fordult hozzájuk most is. Szerencsére meg tudott venni minden hozzávalót, így két jókora szatyorral a kezében igyekezett haza. Kipakolt a konyhapultra, csinált magának gyorsan egy tejeskávét és visszament a hálószobába. Chester még aludt. A lány letette a kávésbögrét az ágy melletti kisszekrényre. Leült az ágyra és csak nézte a férfit, ahogy alszik. A szíve csordultig telt szerelemmel. Óvatosan végigsimított Chester kinyújtott karján, majd adott egy csókot a férfi homlokára.

- Szeretlek. Olyan nagyon szeretlek – suttogta. Megpróbált felállni, de Chester kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Megfogta J kezét és belecsókolt a tenyerébe.

- Jó reggelt, drága – köszönt rekedten. J meg volt veszve a hangjától. Egyébként is, de a reggeli ébredés utáni rekedt, álmos hangja az égbe lőtte a pulzusát. Megsimogatta Chester arcát.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni…Pihenj még, mert szerintem nemsokára vége a nyugalomnak, ha meghozod a srácokat. Én megyek, nekiállok főzni.

- Várj már egy kicsit – dünnyögte Chester. Megfogta J-t és ledöntötte az ágyra, a lány pedig belefészkelődött a karjaiba. Nagyot sóhajtott. A férfi meleg teste, egyenletes szívverése megnyugtatta, de csak egy kicsit. Nem tudott másra gondolni, csak a gyerekekre és arra, hogy hogyan fogják fogadni. Sokszor vigyázott már gyerekekre, kicsikre és nagyokra egyaránt, de azok a gyerekek idegenek voltak. Most teljesen más a helyzet, hisz Chester fiairól van szó. Két tiniről, egy kicsiről és egy még kisebbről. Négy fiú. J halkan felnevetett.

- Mi jutott eszedbe? – kérdezte Chester.

- Hát…nálad tényleg igaz az a mondás, hogy egy farokkal csak egyféle gyereket lehet csinálni…Oké, hogy csak három a vérszerinti gyereked, de akkor is…

- Te szeretnél gyereket? – tette fel az őt napok óta foglalkoztató kérdést Chester. Érezte, hogy J megrezzen. Kíváncsi volt a lány válaszára. És arra is kíváncsi volt, hogy vajon egyezik-e a véleményük a gyerek-kérdésben.

- Igen. Persze, hogy szeretnék – vágta rá J azonnal. – Legszívesebben már most szülnék. És elhoznám Noi-t is Thaiföldről. Még hasonlítunk is egymásra, simán azt mondhatnám, hogy a saját lányom. És te? Te szeretnél gyereket? Mármint a fiúk mellé esetleg egy kislányt? – kérdezte J és szívdobogva várta a választ. Chester azonban tétovázott, és J ezt megérezte. És amikor meghallotta a férfi válaszát, mintha a mennyből a pokolba zuhant volna.

- Nem. Talán majd egyszer…ha…

J nem hallotta a mondat további részét. Ennyi is elég volt neki. Nem akar gyereket. Vagy csak tőlem nem akar? – kezdett el töprengeni magában a lány. Könnybelábadt szemmel bontakozott ki a férfi karjából. Nem nézett Chesterre, nem akarta, hogy a férfi sírni lássa.

- Megyek főzni, mert tönkremegy a kaja…

Chester a keze után nyúlt, de nem tudta elkapni. J kisietett a szobából. Amikor leért a konyhába, már folytak a könnyei, nem tudta visszatartani őket. Gyorsan ivott egy nagy pohár vizet és megtörölte a szemét, mert hallotta, hogy Chester mozgolódik az emeleten. A könnyek felszáradtak, J szíve viszont fájt. Chester nemleges válasza óriási fájdalmat okozott neki. Mi lesz így? Választania kell majd a saját gyerek és Chester között? Vagy várjon arra, amíg a férfi esetleg meggondolja magát? Talán éveket? És ha majd akkor sem akar gyereket? És mi van, ha csak tőlem nem akar? J vívódását telefoncsörgés szakította félbe. Chester mobilja szólalt meg.

- Felvennéd, drága? – kiáltott le a férfi az emeletről.

J megnyomta a zöld gombot.

- Chester Bennington telefonja.

- Szia, Jemina. Talinda vagyok.

- Szia… - hát ez még nagyon kellett, gondolta a lány. – Chestert keresed? Fent van az emeleten, szóljak neki?

- Nem kell, köszi. Átadnál neki egy üzenetet?

- Persze – naná, még a postás is én vagyok, dohogott J.

- 4kor száll le a gép, de ezt gondolom, nem felejtette el. Utána viszont először haza kellene ugranunk néhány dologért a srácoknak.

- Haza? – kérdezett vissza hülyén J.

- Mármint hozzám. Megmondod neki?

- Igen, persze.

- Kösz, Jemina. Rendes vagy. Délután találkozunk.

- De…

Talinda letette a telefont, így J nem tudta befejezni a mondatot. Találkozunk? Ezek szerint ő is idejön? Nem csak átadja a fiúkat Chesternek, hanem még itt akar beszélgetni? Szuper lesz. A lány a kávésbögréje után nyúlt, aztán eszébe jutott, hogy felvitte a hálószobába. Elindult felfelé, a lépcső alján azonban szembetalálkozott Chesterrel. A férfi melegítőben volt, készült a reggeli futásra. A kezében ott volt J bögréje. A lány nyúlt érte, de Chester elhúzta előle. J hátat fordított a férfinak, de Chester megfogta a kezét és visszafordította, majd a lány álla alá nyúlt és figyelmesen nézte J arcát.

- Ne csináld ezt, kérlek. Nem azt mondtam, hogy nem akarok gyereket, csak még…

- Ne magyarázkodj, megértettem.

- Nem, nem értetted meg. Látom, hogy nem értetted meg. És nem magyarázkodom. Csak tisztázom a dolgot, jó?

- Mondom, értettem, hogy mit mondtál. Nem akarsz gyereket, kész, pont. És most kérem a kávémat, mert anélkül hülye vagyok reggel – mondta J, de nem nézett a férfi szemébe.

- Hát azt látom. Tessék, itt a kávé – nyújtotta oda a bögrét Chester. – Jemina, nézz rám. Nézz rám!

J Chester szemébe nézett. Olyan mély szerelmet, szeretetet és vágyódást olvasott ki a férfi szeméből, hogy egy csapásra elmúlt a hisztije. Megsimogatta Chester arcát.

- Ne haragudj rám. Nem akartam cirkuszolni. Nem vagyok ilyen hisztis picsa ám. Csak ez a gyerek-dolog a gyengém…

- Tudom. Napoljuk el ezt a témát, mert nemsokára itt vannak a srácok, és lehet, hogy utána már nem is akarsz gyereket.

J tudta, hogy Chester megpróbálja vidám dolgokkal elterelni a figyelmét. A lány hálás is volt érte, de nem ment ki a fejéből a téma.

- Rendben, napoljuk el. Viszont van egy dolog, amit tudnod kell, és ezzel lezártnak tekintem a gyerek-projektet.

- És mit kell tudnom? – kérdezett vissza Chester mosolyogva.

- Neked bármikor szülnék gyereket. Akár most is, bár ez már kivitelezhetetlen. És most menj futni. Én addig nekiállok a kajának, hogy készen legyek. Anyám. Remélem, nem szúrom el.

- Nyugi, nem lesz semmi baj. Ha visszaértem a partról, segítek. Gyorsan összedobjuk, aztán lesz egy kis időnk másra is…Adj egy csókot, aztán tényleg húzok futni.

- Bizony, menj csak. Aki már ilyen öreg, annak karban kell tartania a dögös testét… - mondta J, és végigsimított Chester fenekén. – Ez a testrészed jó izmos lesz a sok futástól…Csípem – és bele is csípett a férfi fenekébe, majd adott egy gyors, kemény, ám hatásos csókot Chesternek.

- Na. Most már tényleg-tényleg megyek – mondta a férfi és kiment a házból. J az ajtónak támaszkodva nézett utána.

J 28.

28.

- Emlékszem rá. Köszöntem neki, aztán hirtelen megszakadt a kapcsolat… - mondta Chris.
- Aha. Tudom. Drew lecsapta a kamerát, mert nem akarta, hogy leégjen előtted a pólója miatt…Upsz. Most viszont én égetem le. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit, jó? – kérte J Christől, és úgy tett, mintha sajnálta volna, hogy elárulta Drew-t. Chris azonban nem hagyta annyiban.
- Miért égett volna le előttem? Nem történt semmi. Kedves lánynak tűnt. Már amennyire emlékszem rá. Tetszett a fehér köpenye. Orvos?
J megrázta a fejét.
- Vegyészmérnök. Aztán ha a barátja is levizsgázik, Kanadába akar menni kőzetet kutatni meg olajat keresni meg ilyesmi. Addig laborban kutat meg újságokban publikál.
Chris igyekezett eltitkolni a csalódottságát, amikor meghallotta a „barát” szót. Érdekelte ez az idegen lány. Pedig csak egyszer látta, akkor is webkamerán keresztül és csak rövid ideig. Azóta többször is eszébe jutott, de csak most volt itt az alkalom, hogy kikérdezze róla Jeminát. Egyelőre azonban nem kérdezhetett többet, mert hangos nevetéssel megérkezett Chester. Chris arca ellágyult, amikor meglátta a kicsiket Chester hóna alatt. A férfi hangos nyögéssel letette a gyerekeket a földre és megtörölte a homlokát.
- Hú. Hoztam két kis ördögöt, nem ismeritek őket véletlenül?
- Apa, apa, apa, apa! Nézd, mit rajzoltunk Jeminának! – mutatta Toni a rajzát Chrisnek. A hintaló a parkból. Akárhányszor elmennek sétálni, Toni mindig felül a barna lovacskára. Kicsi Chris rajzán pedig a foci és a hinta, amiben mindig hintázik. Ezek a dolgok állandóak az életükben és Chris ragaszkodott hozzá, hogy azok is maradjanak.
- Hát ezek nagyon szépek. És Jeminának csináltátok? – kérdezte Chris, miközben az ölébe vette a két gyereket.
- Aha, neki rajzoltuk. Mert szeretjük. Te is szereted őt, apa? – csacsogott Toni, mire Chris elvigyorodott.
- Persze, hogy szeretem, nagyon kedves lány, igaz? De kérdezd meg Chester bácsit, hogy ő is szereti-e.
Toni Chester felé fordult, aki J háta mögött állt és hátulról ölelte a lányt.
- Chester bácsi, ugye te is szereted Jeminát? Ugye igen? Ő olyan szép és kedves és aranyos és le fog rajzolni és…Szóval szereted?
- Igen, Toni. Szeretem Jeminát. Nagyon – mosolygott Chester és még szorosabban karolta J-t. – Ő az én szerelmem, tudod?
- És akkor elveszed feleségül? És lesz gyereketek is? – dumált tovább Toni.
Chris látta Chesteréken, hogy Toni kényes területre tévedt, ezért megpróbálta őket kimenteni. Felállt a fotelból és tapsolt egyet.
- Na, gyerekek, irány haza. Még össze kell pakolnunk a házban, hogy szép rend legyen…
- Neeee – kezdték el a kicsik, de Chris nem nyitott vitát.
- Figyeljetek! – szólt J, mert látta, hogy a gyerekek szája legörbült. – Megígérem nektek, hogy ha apukátok megengedi, akkor eljöhettek hozzánk, igaz, Chester?
A férfi bólintott.
- Bármikor jöhettek, és ha az én srácaim is itthon lesznek végre, akkor nagyon jó kis bulit fogunk csinálni. Oké?
A kicsik könnyes szemmel, de már mosolyogva bólogattak. Nagy puszikat adtak Chesternek és J-nek. Chris is elköszönt tőlük. Megbeszélték J-vel, hogy Chris majd telefonál, ha meg akarja nézni a lány lakását. J és Chester az ajtóból integetett a távozó Cornelleknek, majd a lány felment az emeletre a szobába, hogy összepakoljon.
- Hű. Ahhoz képest, hogy milyen kicsik, elég szépen szét tudtak pakolni – állapította meg a lány, amikor belépett a szobába. A ceruzák, tollak, filcek és papírok szanaszét hevertek a földön, néhány anyagdarab ki volt húzkodva a kosárból, amiben J tartotta őket. A lány letérdelt és elkezdte összeszedegetni a ceruzáit. Közben Drew-n és Chrisen gondolkodott. Úgy látta a férfin, hogy a barátnője felkeltette a figyelmét. Drew drágám, az első lépés megtörtént Chris felé – gondolta J és felnevetett.
- Mi ez a jókedv? – hallotta a háta mögül Chester hangját.
- Csak Chris és Drew járt a fejemben – válaszolta J még mindig mosolyogva.
- Szerelmi hadművelet?
- Naná! És elég jól sikerült a beetetés. Ha jól láttam, Chris ráindult Drew-ra.
- De nem is ismeri – kezdte el mondani Chester, mire J közbevágott.
- Majd meg fogja ismerni. Megoldom valahogy. Mikor fog Chris a környéken fellépni? Küldhetnék Drew-nak jegyet a koncertre. Vagy…
Chester a lány elé lépett és felhúzta magához.
- Hagyjuk már Christ és Drew-t, jó? Ha jól emlékszem, valamit félbehagytunk, mielőtt a Cornellek megérkeztek, mint a tornádó – és elkezdte simogatni J hátát. A lány szíve őrülten verni kezdett, amikor Chester keze bekúszott a pólója alá.
- Hihetetlen – nyögte ki.
- Micsoda? – kérdezte Chester, miközben tovább simogatta a lányt.
- Hát az, hogy hozzám érsz és megőrülök az érintésedért… - suttogta a lány és nagyot nyelt, mert Chester már a mellét cirógatta, miközben lassan mozgatni kezdte a csípőjét.
- Ezzel én is így vagyok – mondta a férfi rekedten -, rád nézek és azonnal szeretkezni akarok veled. Lehet, hogy kezeltetnem kéne magamat…Ez már függőség.
- Eszedbe ne jusson! De hol is tartottunk?
- Azt hiszem, valahol itt – válaszolta Chester. Letérdelt a lány elé, és lassan levette róla a nadrágot, majd a bugyit is. J hanyatt feküdt a puha szőnyegen és nézte Chestert, ahogy megszabadul a ruháitól.
- Megvadulok tőled – csúszott ki a száján, mire a férfi elmosolyodott. J fölé hajolt, egészen közel hozzá.
- Mitől vadulsz meg? Meséld el.
- Attól, ahogy levetkőzöl. A testedtől. A tetoválásaidtól. A pillantásodtól. Attól, ahogy hozzám érsz. Ahogy kitöltesz, amikor bennem vagy…Ahogy szeretsz…
És Chester tett arról, hogy J megint „megvaduljon”. Végigsimogatta, végigcsókolta a lány testét, majd olyan gyengéden egyesültek, hogy J könnye kicsordult. A csúcspont után csak feküdtek némán, a másik szívverését hallgatva.
Chester a lány haját simogatta és Toni kérdéseire gondolt. Feleség. Gyerek. J mint a felesége. Mint anya. Bennington, várj még ezzel – figyelmeztette magát a férfi. Ne gondolj ilyenekre, ahhoz ez a kapcsolat még elég friss, hogy már házasság és közös gyerek jöhessen szóba. J viszont nagyon szépen bánt a Cornell-gyerekekkel. Biztosan jó anya lesz. Majd. Egyszer.
- Mikor jönnek haza a fiaid? – hallotta J halk kérdését.
- 2 nap múlva érkeznek meg. Ki kell mennem eléjük a repülőtérre. Már alig várom, hogy láthassam őket. Nagyon hiányoznak.
- Elhiszem. De biztosan jól érzik magukat Talindával…
Chester felkönyökölt és figyelmesen nézte J-t.
- Mi a baj, drága?
J felsóhajtott és a férfihoz bújt.
- Mi lesz, ha utálni fognak? Ha azt akarják, hogy menjek el? Ha…
Chester megsimogatta a lány arcát és gyengéden megcsókolta.
- Ne izgulj. Nem lesz semmi baj. Megkértem Talindát, hogy beszélgessen velük egy kicsit.
- Félek. Félek attól, hogy nem fogadnak el. Hogy állandóan Talindához fognak hasonlítani. Hogy nem leszek nekik elég jó…
- Hé. Nyugodj meg, Jemina. Ne gondolkozz ilyen butaságokon. A Benningtonok okos gyerekek. Elvégre az én fiaim – vigyorodott el Chester. Próbálta feloldani J szorongását, mert látta a lányon, hogy teljesen be van görcsölve. – Gyere. Öltözzünk fel, és menjünk el valahová. Sétáljunk. Vagy üljünk be egy moziba.
A férfi felállt a szőnyegről és úgy, ahogy volt, meztelenül elindult kifelé a szobából. J követte a pillantásával és csettintett a nyelvével.
- Ájj, de jó segged van, te csávó. Dögös vagy. Sőt. Dögletes.
Chester vigyorogva legyintett egyet és kiment. J még heverészett egy darabig a szőnyegen, aztán ő is felállt és elvonult zuhanyozni. A víz alatt állva eszébe jutottak Toni kérdései. És eszébe jutott, ahogy Chester megmerevedett mögötte, amikor Toni a gyerekről kérdezte. Oké, még nagyon a kapcsolatunk elején vagyunk, de…Én gyereket szeretnék. Nem is egyet. És Chestertől. De mi van akkor, ha ő meg nem? Akkor mi lesz velünk?

J 27.

27.

J végignézett Chesteren. Hihi. Ami azt illeti, tényleg eléggé „furcsán” áll rajta a nadrág. Aztán látta Chester szemvillanását és magára nézett. Elvörösödött, amikor észrevette, hogy ő sem néz ki különbül.

- Toni, ne kérdezz ilyeneket. Biztosan dolguk volt és azért nem tudták rendesen felvenni a ruhájukat – szólt Chris, miközben kaján vigyorral szemlélte a párocskát, akik egy helyben toporogtak zavarukban. Aztán kicsi Chris kérdése feloldotta a kényelmetlen helyzetet:

- Jemina, mikor rajzolsz le minket? Megígérted… - mondta a kisfiú, és szorosan J nyakába kapaszkodott. Toni pedig lekéredzkedett Chester kezéből a földre és ugrálni kezdett J körül.

- Igen, igen, igen! Megígérted és az ígéret szép szó! Főleg ha megtartják!

J leengedte kicsi Christ a földre és nevetve felemelte a két kezét.

- Oké, oké! Ti nyertetek, megadom magam! Gyertek velem, jó? Hagyjuk apáékat beszélgetni. Bemegyünk a szobámba és meglátom, mit tehetek!

J odalépett Chesterhez és megcsókolta, majd a füléhez hajolt:

- Remélem, nem felejtetted el, hogy hol tartottunk… - majd megfogta a két kicsi kezét és felvezette őket a szobájába, ahol a rajzeszközei voltak.

Chester pulzusa az egekig szökött J mondatára és csak bámult a lány után. Szerette Chris két gyerekét és Christ is, de most legszívesebben elküldte volna őket. A barátjára nézett és Chris figyelő tekintetével találkozott a pillantása.

- Gyere, üljünk ki a teraszra, muszáj rágyújtanom – mondta Chrisnek. A teraszon leültek egymással szemben.

- Rágyújtasz te is?

Chris megrázta a fejét.

- Kösz, nem. Toni születésekor letettem a cigit. Bár néha nagyon jól esne…

Chester vizsgálgatni kezdte Chris arcát.

- Mi a baj, haver? Látom rajtad, hogy valami nem stimmel. Vicky?

Chris csak legyintett egyet.

- Nem akarok róla beszélni. Majd. Most inkább te mesélj.

- Miről meséljek? – kérdezett vissza Chester, de nem tudta visszafogni magát és elvigyorodott.

- Miről, miről? Boldog vagy. Jemina miatt, igaz?

- Igen. Szeretem – mondta ki Chester köntörfalazás nélkül. - Szerelmes vagyok bele. Úgy érzem magam, mintha nem is ezen a földön járnék. És akkor még boldogabb leszek, ha a fiaim is megismerik és megszeretik. Őt csak szeretni lehet.

- Hát Vicky nem szereti – dünnyögte az orra alatt Chris, mire Chester érdeklődve nézett rá.

- Vicky? Hogy kerül a képbe a nejed? És egyáltalán…honnan ismered Jeminát?

Chris pedig elmesélte neki a parkbeli találkozást: hogy sétáltak és hogy Toni felrúgta J laptopját és hogy aztán beszélgettek egy kicsit.

- Na igen. Nem is Toni lett volna, ha nem oldja meg a helyzetet – nevetett Chester. – És miről beszélgettél J-vel? Már ha nem titok.

- Igazából nem sok mindenről. Felajánlotta a gyerekeknek, hogy lerajzolja őket. Aztán…azt hiszem, csináltam egy hülyeséget, amikor kiderült, hogy ő az a lány, akivel összejöttél.

- Ugyan már, haver! Milyen hülyeséget csinálhattál volna? – csapott Chris vállára Chester.

- Hát…elmondtam Jeminának, hogy sok ember szerint csak a pénzed és a hírneved a vonzó neki…

Chesternek eszébe jutott, hogy J milyen feszült volt, amikor rátalált a parton. Akkor ezért lehetett. De miért nem mondta el?

- Haver, ne haragudj…

- Jeminának van egy csomó pénze, úgyhogy az egyik ok kilőve. A hírnév pedig…mielőtt összejöttünk, ő már akkor nagyon jó úton járt afelé, hogy híres legyen. Nem hiszem, hogy pont én kellenék hozzá… - jelentette ki Chester. – Na de most te jössz! Mi történt köztetek Vickyvel? Miért mondtad, hogy ő nem szereti Jeminát?

- Tuti, hogy valakivel figyeltet vagy ilyesmi, mert amikor hazaértünk a parkból, azzal nyitott, hogy visítozva megkérdezte, milyen félvér ribanccal hetyegtem…Bocs a kifejezésért. Erre otthagytam.

- Értem. Hát…nem egy könnyű eset, az biztos.

- Mondtam neki, hogy holnapra költözzön el. Elválok tőle és elveszem a gyerekeket.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? Mármint…a válás az oké, de elvenni a kicsiket az anyjuktól…

- Muszáj. Rettegnek tőle. Érted, haver? Rettegnek! Te nem láttad ma őket. Meglátták és meghallották Vickyt és mögém bújtak és úgy kapaszkodtak belém, hogy… - Chris megrázta a fejét. – Nem láthatja őket. Soha többet. Nem teheti tönkre az életüket. Ha kiköltözött a házból, eladom. Nem akarom, hogy bármi is arra a nőre emlékeztessen. Örökre hálás leszek neki Toniért és kicsi Chrisért, de ennyi. Gyűlölöm és megvetem. Már ezerszer megbántam, hogy nem léptem az első adandó alkalommal. De a gyerekek miatt nem tehettem. Most viszont…

- Értem. És teljesen megértelek. Mit gondolsz, én miért pereltem el Isiah-t az anyjától? Nem volt könnyű egyikünknek sem, de a gyerek az első. És akkor most mi lesz?

- Keresnem kell egy lakást hármunknak. Holnap hozzá is fogok a kereséshez. Mindenképpen a környéken akarok maradni, mert a kicsiket sok minden ide köti. De most beszéljünk másról. Úgy hallom, Jeminának sikerült elnémítani a gyerekeket. Nem tudom, hogy csinálta, de nagyon ügyes – vigyorgott Chris. Beszélgetni kezdtek az idei közös fellépéseikről.

J eközben felvitte a két kicsit a szobájába, ahol a ruhatervezéshez szükséges dolgai voltak. Ez a szoba is nagy volt, mint a régi lakásában, és ugyanolyan világos. A lány leültette Tonit és kicsi Christ a földre a puha szőnyegre és leült melléjük.

- Figyeljetek rám, jó? Szeretném, ha nagyon örülnétek a rajznak, amit rólatok fogok csinálni. Arra kérlek benneteket, hogy meséljetek nekem. Miről szoktatok álmodni? És mik szeretnétek lenni?

Persze Toni volt az, aki elkezdte a szövegelést tündérekről, sellőkről meg hercegnőkről. Meg az apjáról. Aztán kicsi Chris mesélt az álmairól. Mindkét gyerek álmaiban szerepelt az apjuk. És az anyjuk is, akiről csak egy-két szót szóltak. Azokból a szavakból pedig sütött a félelem. J megsajnálta őket. Eszébe jutott Noi. Az a kislány nyomorban nő fel, és retteg. Ez a két gyerek gazdagságban nő fel, és retteg. Különbözően élnek, mégis van bennük valami közös: a rettegés valakitől, aki bántja őket. J adott egy-egy darab papírt a kicsiknek és megkérte őket, hogy rajzolják le a kedvenc tárgyukat. Toni egy hintalovat rajzolt, amire akkor szokott felülni, amikor Chrissel kimennek a parkba játszani. Kicsi Chris pedig egy focilabdát és egy hintát rajzolt. J mosolyogva figyelte őket, amint nyelvkidugva rajzolták a műveiket. A lány felállt a földről.

- Egy kicsit lemegyek apáékhoz, de sietek vissza. Kértek valamit enni vagy inni?

- Én szörpöt kérek, Chris meg vizet – mondta Toni, de fel sem nézett a papírról. J megcsókolta a fejük búbját és lesietett a lépcsőn. Kilépett a teraszra és épp hallotta, amint Chris arról beszél, hogy lakást keres a környéken.

- Nekem van egy kiadó lakásom. Ha gondolod, beköltözhettek – szólalt meg.

- Ezt komolyan gondolod? – kérdezte Chris örömmel. J bólintott.

- Persze. Jó helyen van. Tágas. És olcsó. Mármint nektek. Kérdezd meg Chestert, hogy szerinte milyen. Aztán felőlem már holnap költözhettek.

- Tényleg jó a kecó, haver. Nekem elhiheted. Pont ideális a mérete hármatoknak. És közel van a parkhoz is.

- Mikor nézhetem meg?

- Amikor jó neked.

- Oké, kösz, Jemina. A gyerekek?

- Fent rajzolnak az emeleten. Annyira szépek. Irigyellek érte, hogy van két ilyen gyereked.

Chris csodálkozva nézett J-re.

- Rajzolnak? Maguktól?

- Aha. Ez miért olyan meglepő? Megkértem, hogy rajzolják le a kedvenc tárgyukat. Miért csodálkozol ezen ennyire?

- Hát…amikor Vicky néha megkérte őket erre, nem voltak hajlandóak semmit se rajzolni neki.

- Hát nem csodálom. Én se rajzolnék az anyámnak, ha bántana…- dünnyögte J mérgesen. – Bocs. Semmi közöm hozzá, csak Toni is és kicsi Chris is mondott most egy-két dolgot…

Chris felsóhajtott.

- Ha a gyerekek nem lennének, már régen elhúztam volna a csíkot. Így viszont…felelősséggel tartozom értük. Imádom őket. Ők az életem. És olyan jó lenne, ha majd egyszer találnék egy olyan nőt, aki teljes szívvel szeretne mindhármunkat. Na de elég Vickyből, ma már épp elég bánatot okozott. Hú, tényleg! Most jut eszembe. A gépednek nem lett semmi baja?

J legyintett.

- Bírja a kiképzést. Ha láttad volna, hogy miket művelünk rajta Drew-val, amikor megnézünk régi grunge-videókat, hihi.

- Drew? És grunge?

Chester elvigyorodott a háttérben, mert rájött J tervére. Felállt a fotelból, adott egy forró csókot a lánynak és a fülébe súgta:

- Remélem, nem felejtetted el, hogy hol tartottunk… - majd hangosabban folytatta:

- Felmegyek, megnézem Toniékat.

- Csinálnál Toninak egy szörpöt? Kicsi Chris pedig vizet kér – szólt utána J, miközben a pillantása végigsvenkelt a férfin és már megint megállapította, hogy hihetetlenül szexis, dögös és vadító. És én imádom – gondolta a lány. Aztán meghallotta Chris kérdését, amire egyből felkapta a fejét és magában mosolygott. Aha. Ráharapott a csalira. Drew drága, indul a hadművelet!

- Mit is kérdeztél? Bocs, nem figyeltem.

- Aha. Elhiszem, hogy Chester jobban érdekel – vigyorgott Chris és J teljességgel megértette Drew imádatát a pasi iránt.

- Naná. Hihi. Szóval mit kérdeztél?

- Szóval azt, hogy ki az a Drew? És szereted a grunge-ot?

J bólintott.

- Imádom. Pearl, Alice In Chains, Nirvana, Temple of the Dog, satöbbi…

A lány a fejéhez kapott.

- Ó, jaj! A Soundgardent majdnem kihagytam! Véletlen volt, bocsi. Bár azt inkább Drew szereti…

- Ez volt a másik kérdésem. Ki az Drew?

J Chrisre nézett és látta a várakozást és kíváncsiságot a férfi szemében.

- Drew? Ő a barátnőm. Vele beszéltem, amikor Toni felrúgta a laptopot.

Ryanne 3.

Lánykák, bocsi az eltűnésért, igyekszem behozni a lemaradást...:)

3. rész – New Orleans, még mindig a múlt

Ryanne imádta New Orleans-t. New Orleans-t, mely a legjobb város az USA-ban az élőzenére, a koktélokra, a piacokra, az antik vásárlásra, az éjszakai életre, a „vad hétvégékre”, a „barátnő előli menekülésre” és az olcsó ételre. New Orleansban rengeteg látnivaló van - a világ összefogásával újjáépült Bourbon Street-től a francia negyed éjszakai életén keresztül a St. Charles Avenue-ig (a Tulane és a Loyola egyetem otthona), vagy a történelmi Pontchartrain hotelig és sok más XIX. századi épületig. A Magazine Street híres rengeteg ősrégi antik-boltjáról és butikjáról. A turisták által leglátogatottabb New Orleans-i úticélok közt van a francia negyed, amit a helyiek (köztük Ryanne) csak „the Quarter”- a negyed néven ismernek. A „Negyed” a város spanyol és francia fennhatóságából származik és a folyó mellett van. Aztán ott van még a Rampart Street, a Canal Street és az Esplanade Avenue, de a legfontosabb a Bourbon Street. A város központi üzleti negyede a folyó északi és nyugati partján található, történelmileg „amerikai negyed” a neve. Az itteni utcák csillag szerkezetűen a város központjából indulnak ki. A főbb utcák közt van a Canal Street, a Poydras Street, a Tulane Avenue és a Loyola Avenue. A Canal Street a „Downtown-t” és az „Uptown-t” (belvárost és külvárost) választja el. Ugyanakkor az Egyesült Államok 25 legnagyobb városa közül az utolsók közt kullog a biztonság, tisztaság és a családi kirándulás szempontjából.
Ryanne és a társa a Canal Street óriási forgatagában araszoltak. A levegő forró volt és büdös, de mégis egyedi szagokat, illatokat hordozott magában. A nő sokkal szívesebben tartózkodott ezen a környéken. Ha tehette volna, ide költözik, közel a francia negyedhez, ami tele van úgynevezett kreol házakkal: hatalmas udvarú, kovácsoltvas kerítéssel körbevett épületekkel. Meleg családi fészkek. Nem olyanok, mint az övé. Gyűlölte azt a házat, amiben éltek. De Taylor ragaszkodott hozzá, hogy kibéreljék, mert egy bankárnak az ilyen ház dukál. Meg a két kocsi, természetesen fejenként kettő. Taylornak egyrészt egy böhöm nagy terepjárója volt, aminek igazából Ryanne semmi értelmét nem látta. Mert egy terepjáró elvileg arra való, hogy terepen használják. Vagy nem? Ehhez képest állandóan a garázsban állt, vagy a ház előtt, mert tény, hogy látványnak elég impozáns volt. Az adottságait azonban nem lehetett kihasználni. Hiába a 6,2 literes, 380 lóerős és 546 Nm csúcsnyomatékú motor, a hatsebességes automata váltó, és minden egyéb, amit általában luxusautókhoz szokás kínálni. A fekete GMC Yukon Denali a 20 colos könnyűfém keréktárcsákkal, négy nagy tárcsafékkel, fűtött kormánykerékkel, menetstabilizáló elektronikával, navigációs rendszerrel, esőérzékelővel, bőr kárpitozással, elektromos hátsó ajtóval és még egy nagy csomó hasonló felszerelési tárggyal egy igazi luxusterepjáró. De tök fölösleges. És hiába hibrid, ha nem is használják. Ryanne egyetlen előnyét látta a GMC-nek: a biztonságot. Remélte, hogy a férje ezzel a kocsival viszi a lányokat a fodrászhoz. Úgy általában véve Ryanne jobban szerette, ha a gyerekek ebben a kocsiban utaztak. Taylor másik autója – szintén „természetesen” – egy fürge kis sportkocsi volt, egy Porsche 911 Turbo Cabriolet. Naná, hogy kabrió. Aminek lehajtva a tetejét lehet hivalkodni és megmutatni, hogy milyen nagy ember is vagyok – gondolta gúnyosan Ryanne, és felnevetett.
- Mi van, cukorfalat? – kérdezte a társa, mire Ryanne rászólt.
- Édes James Dean, megmondtam, hogy ha még egyszer így hívsz, megharaplak. Amúgy épp a férjem magamutogató autóira gondoltam. Gyűlölöm.
- Mármint a kocsikat? Vagy a férjedet? – kérdezett vissza a férfi, akire Ryanne ragasztotta a James Dean nevet, mert olyan szép volt, mint a régen halott színész, James Dean. Egyébként Christophe Bartier volt a becsületes neve, de mindenki James Dean-nek szólította. Pláne hogy eleinte, amikor a NOPD-hez került, mindenki szívatta, hogy amikor anyakönyvezték, tutira elírták a Cartier nevet és ezért lett Bartier. Szóval Christophe Bartier-ből így lett James Dean. A férfi szeretett együtt dolgozni Ryanne-nel. Tökéletes társak voltak. Mindenben. Épp ezért merte a férfi feltenni az ominózus kérdést Ryanne férjéről. Tudta, hányadán is állnak egymással, és azt is tudta, hogy Ryanne nem fog rá megorrolni a kérdés miatt. A nőre nézett, aki a kocsiablakon bámult kifelé, miközben kortyolgatta a kávéját.
- A Porschét utálom. Olyan…bankáros. Blö. A GMC oké lenne, ha használhatnám terepen. De nem engedi.
- Ezért van neked az ezeréves Chevy Blazered, igaz? Meg mellé a…
- Igen. Az isten. A gyönyörűség. Az állat. A …
- Jól van, na, azért ne ess túlzásba, ha a Batmobilról van szó…
- Hülye – nevette el magát Ryanne, de James Dean-nek igaza volt. A kocsija tényleg hasonlított Batman autójára. Egy fekete Corvette. Egy Geiger Corvette Z06. Méghozzá a Black Edition. A maga hétliteres, V8-as motorjával és annak 591 lóerejével. A 660 Nm-es nyomaték híven mutatta a kocsi teljesítményét és erejét. Ryanne-nek elég sok hátsó gumija bánta ezt a nyomatékot. És a négy kipufogó is magáért beszélt. És a fekete, 19 colos felni is. És…Ryanne meg volt veszve ezért a kocsiért. Legszívesebben mindenhová ezzel ment volna, de csak akkor vezette, sokszor a határon autózva, amikor egyedül volt. Ha a lányokat kellett valahová elvinni, akkor a GMC-t vitte. Jessie és Jillian azért néha rávette, hogy hadd ülhessenek be a Corvette-be. A lányok…remélem, Taylor nem felejti el a fodrászt. A kezébe vette a mobilját, hogy felhívja a férjét, amikor egy kisebb csetepaté kezdett kialakulni az utcán. Ryanne intett a társának, és a férfi a járda mellé kormányozta a kocsit. A forgófény villant, Ryanne-ék pedig már az enyhe verekedés elfojtásán munkálkodtak. Kiderült, hogy a rossz külsejű egyén, aki a szaga alapján kábé ezer éve nem fürödhetett, úgy gondolta, hogy a kutyáit sétáltató idős hölgy táskája tulajdonképpen az ő tulajdona. Megpróbálta elvenni az óriási retikült a nénitől, de a kutyák addig ugráltak körülötte, amíg teljesen beletekerték a pasi lábait a pórázokba. A botcsinálta retikülrabló hiába próbált menekülni, képtelen volt kiszabadulni a pórázok szövevényéből. Ráadásul a nénike még a retiküljével is püfölte, emellé megjelentek Ryanne-ék, így a férfi lemondóan leült a földre és égnek emelte a karjait.
- James Dean, ezt hadd csináljam meg én, oké? – szólt oda Ryanne a társának, miközben fintorogva elhúzta az orrát. – Holnaptól nem nagyon lesz ilyenre lehetőségem, szeretném kiélvezni ezt a mai napot. Nem valószínű, hogy az elitnegyedben ilyen alakokkal fogunk találkozni.
- Oké, őrmi, tiéd a terep – felelte James Dean. Ryanne a rabló hónalja alá nyúlt, nekifektette a járőrkocsi motorháztetejének és megmotozta. Amikor nem talált nála semmit, hátrabilincselte a kezeit és begyömöszölte a pasit az autó hátsó ülésére. James Dean vigyorogva és kedvtelve nézte végig az akciót. Nagyon bírta Ryanne-t, a stílusát, a viselkedését, a talpraesettségét, és persze bejött neki, mint nő. De voltak mindketten olyan intelligensek, hogy ez nem ment a közös munkájuk rovására. Jól elvoltak egymással. Sokszor maradtak bent munka után beszélgetni, vagy elmentek egyet sörözni. Sok időt töltöttek egymással. Mindent tudtak a másikról, de tiszteletben tartották egymás magánéletét. James Dean azért sokszor gondolt arra, hogy ha Ryanne nem lenne férjnél, mi minden lehetne köztük. Most is ez járt a fejében, miközben a szemét Ryanne hátsó felére szegezte. Csettintett egyet a nyelvével, mire Ryanne ránézett és mozdított egyet a csípőjén, miközben rákacsintott. Elköszöntek a kutyás nénitől és a rendőrörs felé indultak, amikor megszólalt Ryanne mobilja. A kijelzőre nézett és látta, hogy Taylor hívja.
- Mondtam, hogy ne hívj munka közben – szólt bele köszönés nélkül. – Ne akarj ellenőrizni.
- Neked is jó napot – hallatszott a férje hangja a telefonban. – Ráérsz? A reggel történetekkel kapcsolatban lenne egy-két kérdésem.
- Taylor, az isten szerelmére, ez most jutott eszedbe? Most kezdesz el gondolkodni, amikor már évek óta egy nagy rakás fos az életünk? – kérdezett vissza Ryanne idegesen. – Ráadásul úgy hallom, hogy már úton vagy a lányokkal. Ezt nem most akard megbeszélni, jó? Ha hazamentem, és te is otthon leszel, nem egy „megbeszélésen” Cynthiával, akkor tárgyalhatunk. Szia.
Ryanne dühösen kinyomta a telefont.
- Ilyen nincs – füstölgött félhangosan, majd mély levegőt vett, hogy lehiggadjon, de ettől a légvételtől felfordult a gyomra.
- Baszki – szólt a hátsó ülésen ücsörgő retikülrablónak. – Ember, hogy lehet valaki ilyen büdös? Nem hiszem, hogy legalább egy nyilvános mosdóban nem lehet nagyjából lemosakodni…Aztakurva.
A pasi csak idétlenül vigyorgott és nem szólt egy szót sem. Ryanne leengedte az ablakot és a kinti, másképpen büdös levegőből szippantott. Néhány perc múlva megérkeztek az örsre. Leadták a szagos embert, előre figyelmeztetve a többieket a biogáz-veszélyre, majd visszaindultak az utcára. Alig hagyták el a hidat, amikor a központból riasztás érkezett.
- Minden egységnek az 1-es körzetben. Súlyos baleset történt az Esplanade Avenue-n. Helyszín biztosítására kérek kollégákat.
Ryanne a kezébe vette a mikrofont, és visszaszólt a központosnak, közben fél kézzel kinyomta az újra csörgő mobilját.
- Itt Cruz a 15-ösből. Indulunk a helyszínre.
- Gyerünk, James Dean, nyomd neki – szólt a társának, majd bekapcsolta a tetővillogót és szirénázva indultak a helyszínre.

Ryanne 2.

2. rész – a múlt - New Orleans, Louisiana, 2005 nyara

- Nem akarok veszekedni – kezdte a férfi.
- Akkor ne is folytasd, oké? Mennem kell. Nem érek rá meghallgatni a hülyeségeidet – vágott vissza a nő maró gúnnyal, és a tükör felé fordult. Megigazította a ruháját, közben végigsimított a félholdat és csillagot formázó jelvényen. New Orleans Police Department. A munkája. Az élete egyik fontos része.
- Persze, menned kell. Mindig menned kell. Bújj a kis köcsög társad seggébe – felelte a férfi, mire a nő megpördült és a mutatóujját a férfira szegezte.
- Ezt hagyd abba! Tudod nagyon jól, hogy mivel jár ez a munka. Műszakozás, korán kelés, riasztás, satöbbi. Tisztában vagy vele. Amikor feleségül vettél, akkor is tudtad. Azóta semmi sem változott. Illetve…
A nő figyelmesen nézte az előtte álló férfit. A férjét. Akinek 10 éve esküdött örök hűséget. Akinek szült két gyönyörű gyereket, akik szerencsére nem az apjukra hasonlítottak. Istenem – rémült meg hirtelen a nő. Miket gondolok? Hogy gondolhatok egyáltalán ilyeneket? Taylor a férjem, a gyerekeim apja. De…akkor miért nem érzek iránta semmi olyat, amit elvileg egy férj iránt éreznem kéne? Szerelmet. Vagy legalább szeretetet. Ragaszkodást. Valamit. De nem. Csak…idegesít. Idegesít a nyavalygásával. Idegesít minden egyes megmozdulása és megnyilvánulása. És nem tudom elviselni a közelségét.
- …sem voltál hajlandó felvenni…
A nő látta, hogy a férje beszél hozzá, hiszen a férfi szája mozgott.
- Mi van?
- Épp arról beszéltem, hogy még a nevemet sem voltál hajlandó felvenni, amikor összeházasodtunk. És ez csak az egyik dolog, ami nem tetszik…
- Hogy micsoda? Ez piszkálja a csőrödet? Hogy nem vettem fel a nevedet? Istenem, hogy lehetsz ennyire…gyerekes? Nem a név a lényeg, könyörgöm, hanem az összetartozás. Bár ahogy mostanában hallom és látom, te már máshoz tartozol. Nem értem, miért nem válunk el. Bár…tudom, hogy te szeretsz a látszatra adni. Jobb lenne, ha vigyáznátok, mert Cynthia férje elég befolyásos ember – mosolyodott el a nő gúnyosan, és érezte, hogy nem fáj neki az, amit kimondott. Hogy a férje megcsalja. Már hónapok óta.
- Honnan tudsz Cynthiáról? – hebegett a férje, mire a nő felsóhajtott és lesajnálóan nézte azt a férfit, akinek egykor a kezét és az életét adta. Megpróbálta tárgyilagos szemmel tanulmányozni a férjét. Taylor Robbins. Egy szőke, kék szemű, világos bőrű, 35 éves pasas. Egykor vonzó fiatalember volt, mostanra azonban az irodai munka és a sok tespedés meghozta gyümölcsét. A férfi löttyedt testén feszült az idétlen gombos pizsama. A nő elröhintette magát. Baszki, 35 évesen gombos pizsamában alszik…ellentétben velem, ami képtelen ruhát húzni magára az ágyban. Szóval 35 éves, bankár, és a titkárnője már hónapok óta a szeretője. Mi a fenét láthat Taylorban az a nő? Valószínűleg csak a pénzt. De hát ez legyen az ő bajuk.
- Hogy honnan tudok Cynthiáról? Taylor, édes drága egyetlen buta férjem, a rendőrségnél dolgozom. Az egész város ismer engem is, és téged is. Elég ennyi magyarázat, vagy fejtsem ki bővebben? Lehet, hogy a pénzcsináláshoz nagyon értesz, de a való élethez olyan buta és vak vagy, mint a tök!
- Elég legyen! – szólalt meg vékony hangon a férje, mire a nő meghökkenve nézett rá.
- Most mi van? Jaj, jézusom! Taylor, az isten verjen már meg, légy végre férfi, és ne kezdj el nekem nyivákolni, mint egy beszari!
- Ezt nem bírom benned! Ezt a keménységet, ezt a mocskos szájat, ezt a közönségességet, ezt a nőietlenséget! Én nem bírom ezt az alpári stílust! Lehetnél sokkal kedvesebb és finomabb is…
- Édes szívem, 10 évvel ezelőtt is kemény, mocskos szájú, közönséges és nőietlen voltam, mégis úgy loholtál utánam, mint egy kiskutya – vágta oda a nő, miközben ismét a tükör felé fordult. Látta, hogy a férje csak toporog egy helyben, meg sem tud szólalni. Hát igen. Mindig ez volt. Én voltam az, aki a sarkára állt. Én hajtottam ki mindent magunknak, Taylor meg csak beleült a készbe. A két gyereken kívül semmi jó nem származott ebből a házasságból. A nő elmosolyodott, amikor a gyerekeire gondolt. A férje pedig azt hitte, hogy azért mosolyog, mert megenyhült és megbocsátja neki a szeretőjét. Megpróbálta hátulról átölelni a feleségét, de a nő fagyos pillantásától szinte megdermedt és visszahúzódott.
- Ne…érj…hozzám – szótagolta a nő. – És jobb, ha tudod, hogy…
Nem tudta befejezni, mert a vállára erősített adóvevő reccsenve megszólalt.
- Cruz, hol a nyavalyában vagy már?
- Mi van, mit türelmetlenkedsz? – szólt az adóvevőbe a nő és elvigyorodott.
- Hiányzik az a dögös segged, bébi! És itt szorongatom a kezemben a…
- Nem érdekel, mit szorongatsz a kezedben, hacsak nem kávé az a bizonyos valami.
- De bizony az! Gyere és a tiéd! Itt állok a kapu előtt és epekedve várlak.
- Vettem. Öt perc és lent vagyok.
A nő a férjéhez fordult.
- Megyek. Ne felejtsd el, hogy a lányokat ma délelőtt el kell vinni a fodrászhoz.
- Nem felejtettem el, Cruz őrmester! – vágott vissza a férje. – Fodrász…Még jó, hogy ezeknek a gyerekeknek van egy apjuk, aki el tudja őket vinni fodrászhoz…ki fognak röhögni…
A nő két villámgyors lépéssel a férje előtt termett és megragadta a röhejes gombos pizsamájának az elejét. Egészen a férfi arcába hajolt.
- Na ide figyelj, te utolsó senkiházi! Ne kezdd megint a műsort arról, hogy te mennyire megalázó helyzetben élsz, mert mindjárt sírva fakadok! Légy büszke a két gyönyörű lányodra, mert legalább ennyi jót tudtál csinálni az egész francos kicsinyes és semmitmondó életedben! Nálad önzőbb embert nem ismerek! Más férfi örömmel hurcolászná és mutogatná és szeretné a gyerekeit, te meg azzal vagy elfoglalva, hogy a bankár haverjaid ki fognak röhögni. Ezt meg ne halljam még egyszer! Megértetted, Taylor Robbins?
Aztán választ sem várva kiviharzott a hálóból és a gyerekszoba felé indult. Óvatosan benyitott. A két lánya egymást átkarolva aludt egy ágyban. Hiába volt külön szobájuk, mindig együtt aludtak. Két szépséges angyal. Két rosszaság, akik imádták az anyjukat, és szerették az apjukat is, bár rá kevésbé hallgattak. Két 8 éves gyönyörűség. Jessica és Jillian Robbins. A lányok, mintha megérezték volna, hogy az anyjuk a szobában van, egyszerre nyitották ki a szemüket. A két barna szempárból az álmosság mellett hatalmas szeretet sugárzott a nő felé, aki úgy érezte, ezekért a gyerekekért megéri minden szenvedés. Ők az élete legfontosabb részei. Az ő ördögi angyalkái. Vagy angyali ördögei.
- Szia, mami – köszönt először Jessie, majd Jill is csatlakozott hozzá.
- Szia, mamikám. Mész dolgozni?
A nő leült az ágy szélére és megsimogatta a lányok hosszú barna haját.
- Igen, drágáim, mennem kell. Tudom, hogy sokat vagyok távol tőletek, de…
- Ugyan, mami! – a két lány feltérdelt és átölelték a nő nyakát. – Tudjuk, hogy fontos neked a munkád, és azt is tudjuk, hogy szeretsz minket! Okos lányok vagyunk, ugye?
- A világ legokosabb gyerekei vagytok – ölelte át őket szorosan a nő, és könnybe lábadt a szeme. A két 8 éves lánya ezerszer okosabb, mint a bankár apjuk. – Ma apa visz benneteket fodrászhoz, oké? Lehetőleg ne nagyon idegesítsétek fel, rendben van?
A lányok bólintottak, de a nő látta rajtuk, hogy ott fognak borsot törni az apjuk orra alá, ahol csak tudnak. Megint megszólalt az adóvevője, mire összerezzent.
- Cruz, letelt az öt perc. Mennünk kell.
- Oké – sóhajtotta a nő.
Megint átkarolta a lányokat és sok-sok csókot nyomott az arcukra, a homlokukra, a hajukra, mindenhová.
- Ugye tudjátok, hogy nagyon-nagyon szeretlek benneteket?
- Mi is szeretünk, mami! De most már menj, mert a társad már türelmetlen, nehogy baj legyen belőle!
- Köszönöm, hogy vagytok nekem. Nélkületek semmit se érne az életem. Jessica, Jillian, ígérjétek meg, hogy szépen fogtok viselkedni. Tudom, hogy szeretitek felhergelni apátokat, de…
A lányok megint bólintottak és felemelték begörbített mutatóujjukat.
- Megígérjük, mami. Így görbüljünk meg, ha hazudunk.
A nő bólintott és felállt az ágyról.
- Aludjatok még.
A lányok visszafeküdtek az ágyba, a nő betakarta őket, adott nekik még egy-egy óriási puszit, és kiment. Lesietett a lépcsőn és megállt az előszobai tükör előtt. Felvette a cipőjét, a fejébe nyomta a sapkáját, kacsintva szalutált a tükörképének, majd kilépett az ajtón. A ház előtt járőrautó parkolt, és a társa a kocsinak támaszkodva várta.
- Helló, Cruz!
- Szia, James Dean. Hol a kávém, amiről beszéltél? – köszönt neki a nő, miközben beült a vezető melletti ülésbe. – Vagy nem is azt szorongattad a kezedben, hanem a mogyoróidat? Te kis döglöttmókus.
- Haha. Vicces csaj vagy, mondhatom – vágott vissza vigyorogva a társa és ő is beült a kocsiba. Átnyújtotta a nőnek a kávéspoharat.
- Na, őrmikém? Hová megyünk?
- Hmmmm… - a nő behunyta a szemét az első korty kávé után. – Hmmmm…Cruz őrmester…kimondottan jól hangzik. Ryanne Cruz őrmester.
- Oké, Ryanne Cruz őrmester, bökd már ki, hogy merre menjünk? – kérdezte a társa, miközben beindította a kocsit.
- Ma még a városban járőrözünk.
- Igenis. Akkor csapjunk a lovak közé és irány New Orleans 1-es körzete!

Új sztori - még cím nélkül...

Ez a másik történetem. Címe még (ennek) sincs, a címadással mindig is bajaim voltak:)
Kíváncsi vagyok a véleményetekre.:)

Ryanne

1. rész

Six Flags Magic Mountain, Los Angeles, California – a jelen

Sikítozás, hangzavar, embertömeg, jókedv, vidámság. Általában ez a jellemző a vidámparkokra. De nem most. Most a jókedv és a vidámság helyét átvette a félelem, a rémület és a rettegés. A sikítozás és a hangzavar sem azért volt, mert a vidámparkba látogatók jól érezték magukat. A hinták, dodzsemek, hajók és az összes többi játék nem működött, bár szombat este volt. Ehelyett fegyveresek vették át a főszerepet és élvezték a rájuk szegeződő tekinteteket. Önbizalmuk a hozzátartozók és a fogvatartottak ijedtségéből táplálkozott. Természetesen a média sem hiányozhatott, tucatjával jelentek meg az újságírók és a fotósok. A rend őrei megpróbálták tartani a frontot. Az LAPD helikoptere a vidámpark légterében körözött, és folyamatosan tájékoztatta a helyszínen és a központban tartózkodó kollégákat a fejleményekről. A kivezényelt rendőrök a zokogó családtagokban és ismerősökben tartották a lelket és próbálták megnyugtatni őket, egyelőre kevés sikerrel. Senki nem tudott semmi konkrétat, csak azt látták és hallották, hogy valakik túszul ejtettek egy iskolás csoportot az egyik hullámvasútnál. A fekete maszk mögé bújt támadók maguk elé térdeltettek két gyereket, és a lelövésükkel fenyegetőztek, ha nem kapják meg azt, amit akarnak. A rendőrség túsztárgyalókat rendelt a helyszínre, akik a fegyveresekkel próbáltak szót érteni. Egyelőre annyi derült ki, hogy a támadók az egyik hírhedt drogbáró szabadon bocsátásáért, pénzért és helikopterért cserébe elengedik a gyerekeket. A rettegő tömeg lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket. A túsztárgyalók nyugodt hangon beszéltek a maszkos fegyveresekkel, időt kértek a követelések teljesítéséhez. Aztán néhány perc múlva, takarva mindentől, a sötétben begördült egy jeltelen és jellegtelen furgon, mégis aki látta, tudta, hogy kik ülnek benne. S.W.A.T. A los angeles-i rendőrség speciális taktikai egysége, akiket éppen ilyen szituációk megoldására képeztek ki. Mivel a túszejtők a vidámpark közepén tömörültek össze, körülvéve az aggódó tömeggel, így nem láthatták, amikor a kocsiból kiugráló kommandósok szétszéledtek és elfoglalták a helyüket. A tetőtől talpig fekete egyenruhába öltözött emberek tudták, hogy hová kell menniük, hiszen a körözgető helikopter pilótájától mindent megtudtak. Kielemezték a kapott információkat és a gép kamerája által rögzített képeket, és a terv készen állt. Mindenkinek megvolt a maga szerepe, és mindannyian tudták a dolgukat.

A rálátás nem volt tökéletes. Nem volt tökéletes és nem volt tiszta, mert akárhányszor befogta a célkeresztbe, a célpont mindannyiszor elmozdította az előtte térdeplő gyereket.

- Francba – suttogott a mesterlövész. Megigazította a fülesét. Az apró szerkezetben hallotta a tőle 50 méterre várakozó társa halk, egyenletes légvételeit. – JD. Itt nem tiszta. Nálad?

- Szar. Állandóan rángatja a gyereket ez a fasz – hallatszott a fülesben. – Te jobb helyen vagy. A tiéd a bal oldali két csóka. Én leszedem a másik kettőt, aztán hazahúzunk a picsába és iszunk egy sört, oké?

- Kiscsákó, tudod, hogy utálom a sört – suttogta vissza a lövész, miközben pozíciót váltott. Újból a lencsébe nézett. A látványtól megborzongott. A túszként fogvatartott kisfiú volt éppen a szeme előtt. A halottsápadt arc, a remegő száj, a hatalmasra tágult szem…a lövész mély levegőt vett. Ujját a ravasz elé helyezte, de nem ért hozzá a fegyverhez. Nem. Még nem. Meg kell várni, amíg a gyerek nincs a képben.

- JD. Szólj azoknak a nyomorék tárgyalóknak, hogy valahogy érjék már el, hogy a srácok távolabb kerüljenek tőlük – szólt a társához. Néhány perc múlva a túszejtők vadul hadonászni kezdtek a kezükben tartott pisztolyokkal. Az egyikük a túsztárgyalók felé fordult és az előtte térdelő kisfiú halántékához nyomta a pisztolyát. Ezzel a mozdulattal viszont tiszta célpontként felkínálta magát. A mesterlövész meghúzta a ravaszt. A Remington M24 SWS tökéletes fegyver volt, de a kezelőjének is tökéletesnek kell lennie. Egy szemvillanással később a túszejtő lehanyatlott a földre. Innentől felgyorsultak az események. Mivel a puskákon hangtompító volt, senki nem hallott semmit. Csak azt látták, hogy a túszejtők egymás után hullanak, mint a legyek. Négy gyors és pontos lövés, és a gyerekek szabadok voltak. Ismét sikoltozás támadt. A gyerekek családtagjai oda akartak menni a még mindig dermedten térdelő kisemberekhez, de a rendőrök élő kordonként védték őket, amíg az orvosok oda nem értek hozzájuk. A dokik és ápolók egyesével elvezették a gyerekeket, akik most kezdtek felocsúdni a rémálomból. Mindegyikük sírva fakadt és rémülten keresni kezdték a szüleiket, családjukat. Az ápolók beültették őket a járó motorral várakozó mentőautókba, és a kórházba indultak velük. Időközben megérkeztek a helyszínelők és a halottkém is, a rendőrök pedig oszlatni kezdték a tömeget. Előkerült a vastag sárga műanyag szalag, amivel a bűntett helyszínét körbekerítették, és a bőröndökből előkerültek a fényképezőgépek és az apró kis táblácskák, a bizonyítékos zacskók, és minden olyan eszköz, ami ahhoz kellett, hogy kiderítsék, kik voltak a túszejtők.

A mesterlövész rutinos és gyors mozdulatokkal szétszedte a fegyverét, majd egy csókot lehelt a puskacsőre, mielőtt eltette volna. Ismét sikerült megmentenie néhány életet. Idegen életet. Ha már a sajátja egy kalap szart sem ér. De ezeknek a gyerekeknek vannak szüleik, nagyszüleik, rokonaik, barátaik, és a mesterlövész tudta, hogy jót cselekedett. Nem volt lelkiismeretfurdalása azért, mert megölt két embert. Számára ezek csak kiiktatandó célpontok voltak, akiket harcképtelenné tett. A mesterlövésznek eszébe jutott, amit a kiképzésen sulykoltak beléjük: a katonaságnál a harcképtelenné tételhez sokszor elég egyetlenegy lövés, amivel a katona többé már nem teljes értékű. Egy terrorista harcképtelenné tételénél az azonban kevés, ha nem tud órákig kemény fizikai teljesítményt nyújtani, sőt, még az is kevés, ha 5 másodperc múlva a kezét sem tudja megmozdítani, hiszen egy AK47-essel 3 másodperc alatt akár 30 lövést is leadhat, amivel a környezetében lévő védtelen túszokban hatalmas kárt tehet. Ezért a rendőrségi mesterlövésznek azonnal (tizedmásodperccel a találat után) mozgásképtelenné kell tennie a célt. Elfogadhatatlan egy szívlövés, ehelyett az agy mozgásszervi központját kell eltalálni. Azonban a fejre leadott lövés az ideálist gyakran meg sem közelítő körülmények miatt nem minden esetben lehetséges. Többek között ezért is jutnak fontos szerephez az olyan kialakítású és felépítésű lövedékek, melyek nem ütik át az emberi testet, nem veszélyeztetve ezzel a célpont mögött vagy környezetében állókat. Mint most. A gyerekek egy másodpercig sem voltak veszélyben a mesterlövész miatt. A lövész felvette a vállára a táskáját.

- JD, hol vagy? – szólt a fülesébe, most már normál hangon, majd hirtelen megpördült. A következő másodpercben a kezében szorongatott kést megállította, mindössze egy milliméterre a háta mögé lopakodó egyén nyaki ütőerétől. Zihálva nézett farkasszemet a társával, akinek csak a szeme látszódott ki a fejére húzott maszkból.

- Hé, hé, hé! Kurva élet – nyögte ki a férfi, némi ijedtséggel a hangjában.

- Baszd meg, JD – sziszegte a lövész. – Legközelebb ne csináld ezt! Majdnem kinyírtalak, te barom!

A társa felemelte a két kezét, mintegy megadásként.

- Hallottam róla, hogy büdösül kifinomultak az érzékeid, de eddig azt hittem, engem senki nem tud megfenyegetni…Beszartam, azt remélem, tudod.

A lövész bólintott és megveregette a társa nyakát, majd eltette a kését.

- JD, kisfiam, sokat kell még felejtenem ahhoz, hogy a nyomomba érhess. Na gyere. Meghívlak egy sörre.

Elindultak a SWAT álcázott kocsija felé. Amikor odaértek, az újságírók már nagyban faggatták a mentést vezénylő tisztet, a fotósok pedig kattogtatták a gépeiket. Mindegyikük a lövéseket leadó kommandósokra volt kíváncsi. JD félig felfedte az arcát a fotósoknak és felemelte a hüvelykujját, a másik lövész azonban elfordult. Villámgyorsan bevágódott a kocsi hátsó ülésére és eltakarta az arcát. Nem akarta, hogy lefényképezzék. Ám ahogy beszállt a kocsiba, készült róla néhány olyan fénykép, amiket másnap reggel többszörös nagyításban lehoztak az újságok. Minden cikk azt találgatta, hogy ki az a lövész, aki egymás után golyót eresztett két túszejtő fejébe, mindössze 5 centire a fogva tartott gyerekek arcától. Hős-e vagy felelőtlen őrült, aki a saját pályafutása érdekében képes volt gyerekek életét kockáztatni, hogy elmondhassa, megölt még két embert? A felettesei persze nem nyilatkoztak semmit a személyazonosságáról, a SWAT tagjainak adatai nem nyilvánosak. Szabályos hajtóvadászat indult a lövész nevének kiderítéséért. Az internetnek és a rohamosan fejlődő technikának köszönhetően emberek tucatjai vetették magukat bele a „nyomozásba”, különböző számítógépes programokkal és kütyükkel élesítették a fényképeket, hátha sikerül valami azonosítót találni a lövész egyenruháján. És találtak, a megmentett gyerekek szüleinek legnagyobb örömére. Miután a túszdrámának vége szakadt, a szülők megbeszélték, hogy tartják egymással a kapcsolatot. Ezeknek a szülőknek a szemében a lövész egyértelműen hős volt, és mindenáron meg akarták köszönni neki a gyerekek életét. A név gyorsan elterjedt a körkörös mobiltelefonálás segítségével. Ám a lövészt mintha elnyelte volna a föld, senki nem találta meg, hiába derítették ki a nevét.