1.
Jemina Miya hátradőlt a széken és kiegyenesítette a hátát. Órák óta az asztal felett görnyedt. Muszáj volt lassan befejezni a vizsgamunkáját, mert a következő héten le kell adnia. Hétvégén pedig nem fog ráérni arra, hogy végezzen vele, mert elígérkezett egy barátnőjének Phoenixbe, valami rendezvényre. Mi a fenét fogok én ott csinálni? – kérdezte magában J. Imádom Katet meg a lányokat, de a világuk távol áll tőlem. Ők is művészek, egyszer én is az leszek, de a kettő egy kicsit más. J az asztalra nézett. A rajz majdnem készen volt, más csak a tisztázás volt hátra, aztán pedig az elkészítés. A lány nem attól tartott, hogy nehéz lesz megcsinálnia, hanem a vizsgától félt. A művészeti iskolában ugyanis, ahová járt, a leendő divattervezőnek be kell mutatnia az általa tervezett, saját készítésű ruhákat. J pedig nem talált még megfelelő alanyt azokhoz a ruhákhoz, amiket tervezett. Egy egzotikus külsejű, lehetőleg félvér lányt keresett már hetek óta a környéken, aki ingyen elvállalná, hogy segít neki, de senki nem állt kötélnek. Névtelen senkinek nem segítenek, ez volt az arcukra írva, J pedig elkeseredett. Nem szerette volna, ha emiatt bukik meg. Tudta, hogy tehetséges és ki akarta használni a lehetőséget a kiugrásra. Erre vágyott egész életében: felépíteni egy saját divatcéget a semmiből. Nem számít, mennyi időt és energiát kell belefektetni, a lényeg, hogy a cég az övé. Ehhez viszont le kell tennie a vizsgát, ami a jövő hét végén lesz. Ránézett az asztalon fekvő rajzra és a kezébe fogta a ceruzát. Egy-két helyen belejavított, majd behunyta a szemét. Színeket, anyagokat, kiegészítőket látott maga előtt. Gyorsan felöltözött, magához vette a pénztárcáját meg az iratait és elsietett a kedvenc üzletébe. Arun méteráruboltja szerencsére nem volt messze. Az idős indiai férfi mindig szeretettel fogadta J-t. Most is mosolyogva köszöntötte:
- Á, Miya! Erre jönni felém?
- Jó napot! Van valami új áruja? – kérdezte J, szintén mosolyogva. Arun látványától jókedve lett és leolvasta a férfi arcáról, hogy megjött az az anyag, amire már hetek óta várt.
- Válámi ujj? Hát… Most jönni szállítmány India, tessék megnéz – azzal a férfi benyúlt a pult alá és kivett egy lapos, gondosan becsomagolt dobozt. J szeme felcsillant.
- Csak nem…- és mohón bontogatni kezdte a dobozt. Elállt a lélegzete, amikor megpillantotta az árut. Olyan óvatosan vette ki a selyempapírok közül, mintha attól félt volna, hogy elszakad. Az anyag úgy nézett ki, mintha pók szőtte volna, a színe pedig…Pontosan olyan volt, mint elképzelte. Gyengéden végighúzta az ujját a kelmén, majd a fény felé tartotta. Ha elmozdította akár egy centimétert is, az anyag már más színben pompázott. J szóhoz sem jutott, csak annyit tudott kinyögni a gyönyörűségtől:
- Anyám.
Arun felkacagott.
- Szóval tetszeni? Arun ennek örülni nagyon! Elvisz mind?
- Naná, hogy elviszem – vágta rá gyorsan J -, ebből senkinek nem adhat el! Ez az enyém! Csak az enyém, érti?
Arun csak bólogatott. Szerette, ha J vásárolni jött hozzá, mert a lánynak jó ízlése és rendkívül jó szeme volt a különlegességekhez. Ez az anyag is, amit most hozatott neki Indiából, ez is a jó ízlését tükrözi. Akkor barátkoztak össze, amikor J bejött hozzá és anyagmaradékokat kunyerált. Azóta a lány rendszeresen látogatta az idős férfit és mindig hozott neki ezt-azt. Sokszor csak ücsörögtek a kis üzlet előtt egy padon és beszélgettek vagy a J által készített teát szürcsölgették. A járókelők mindig megnézték őket, főleg a lányt. J már megszokta, hogy megbámulják, de ez nem mindig volt így. Gyerekkorában a lány gyűlölte magát és gyűlölte az embereket, mert állandóan gúnyolták és lenézték a származása miatt. Hiába a 21. század, az emberek gondolkodásmódja sokszor nem éri el az ősemberek szintjét. Főleg ha olyanokról van szó, akik egy kicsit kilógnak a sorból. Aztán ahogy felcseperedett, J rájött, hogy sokan – főleg a nők – azért bántják, mert irigylik a külsejét. A lány le sem tagadhatta volna a szüleit. Ha tükörbe nézett, az anyja és apja tökéletes elegye nézett vissza rá. Az apja már nem élt, az anyja pedig újra férjhez ment és Afrikába költözött. Jnek Arun afféle apapótlék volt. És most, hogy megszerezte ezt a gyönyörűséges, különleges, teljesen egyedi kelmét, J még jobban imádta. Tudta, hogy a fő vizsgamunkáját ebből fogja elkészíteni. Hálálkodva megölelte Arunt és megígérte neki, hogy rögtön megmutatja neki a ruhát, amint készen van. J óvatosan visszacsomagolta az anyagot a dobozba és úgy vitte haza, mintha hímestojás lenne. Otthon gyorsan lerúgta a cipőjét és bevitte a dobozt a tervezőszobájába. Mivel az apja sok pénzt hagyott rá, a lány megtehette, hogy kibérel egy olyan lakást, aminek az egyik szobája szinte csak ablakokból állt. A tetőtéri lakás bérleti díja csillagászi volt, de a lány ügyesen gazdálkodott a pénzével. Nem csak a divathoz értett, az üzleti érzéke is nagyon kifinomult volt. Jó orral ki tudta szimatolni, hogy a környéken mibe érdemes befektetni kisebb összegeket. Ez a sok kis befektetés pedig meghozta a gyümölcsét, Jnek nem voltak anyagi gondjai és megengedhette magának, hogy beiratkozzon Los Angeles – és egész Kalifornia – legjobb divattervező iskolájába. A tanulással sem volt semmi gondja, a gyakorlati résszel meg még inkább nem. Csak a vizsga…Muszáj találnom valakit, aki felveszi a ruháimat – gondolta a lány magában. Aztán elfelejtkezett mindenről és mindenkiről, amikor ismét a kezébe vette az Arunnál vásárolt anyagot. Ahogy a fény felé tartotta, fekete volt. Ha arrébb mozdította, bordó. Ha megint arrébb, akkor borostyánszínű. Mindig más. Mint a kaleidoszkóp. Ez az. Ez lesz a kollekcióm neve – jutott hirtelen eszébe. Hangosan felnevetett. Leült a varrógépéhez és nekiesett összeállítani a kollekciója központi darabját. Gyors volt, de alapos. Az anyagból maradt, ezért csinált magának egy felsőrészt. Úgy döntött, Katnek is varr egyet, a barátnője úgyis szereti a különleges ruhadarabokat. Neki azért rádobált néhány extrább kiegészítőt is, mert Kat stílusához jobban megy a vagány, punkos-rockos cucc. Elégedetten szemlélte a végeredményt. A tükör elé állt és gyorsan felvette a saját felsőjét.
- Hű! Ez igen! Hát, J…Gratulálok! Igazán nagyszerű dolgot alkottál, csak nincs, aki bemutassa a zsűrinek – beszélt hangosan a tükörképéhez, majd kinyújtotta a nyelvét és összeráncolta az orrát. Megcsörrent a telefonja.
- Csáó, szivi – hallotta Kat hangját -, készülsz az utazásra?
- Lelkiekben igen. De Kat…mihez kezdek én ott? Ti dolgozni fogtok, nem? Mit csinálok én Phoenixben addig?
- Nézed, ahogy dolgozunk – nevetett fel a barátnője -, de ha gondolod, be is szállhatsz!
- Na nem! Azt lesheted! Rám ugyan sose …
- Nem arra gondoltam, te nőci! Előrajzolhatnál majd nekünk.
- Ezt majd még meglátom, oké? Ne rongálj már ilyenekkel, jó?
- Tudom, tudom. Csak gondoltam, szívom egy kicsit a véredet – gonoszkodott Kat, mire J felsóhajtott.
- Köszi. Igazán rendes vagy…
- Még mindig nem találtál senkit, igaz? – kérdezte aggódva Kat. – Hallom a hangodon. Ne idegeskedj. Megoldjuk. Végső esetben beugrom én!
- Na ezzel aztán végképp ki lennék segítve – nevette el magát J és kisétált a teraszra. Felemelte a kezében tartott anyagot. – Van egy meglepim a számodra, szivi! Dobsz egy hátast, ha meglátod, az tuti! És nem, ne is kérdezd. Nem árulom el! Holnap meglátod! Viszont most leteszlek, mert össze kell készülnöm az utazásra.
Vidáman elbúcsúztak egymástól. A lány pakolni kezdett a bőröndjébe. Sokan csodálkozni szoktak rajta, hogy ruhatervező-gyakornok létére J nem szeret öltözködni. A lánynak sosem a külsőségek voltak a fontosak és ha nem volt muszáj, akkor nem öltözött át naponta ötször, mert ötször kilépett a lakásból. Így a pakolással gyorsan végzett és visszaült a rajzasztalhoz. Arun kelméje felszabadította a fantáziáját és a lány lendületesen rajzolni kezdett. Az álom is az asztal felett érte, így amikor reggel felébredt, az arcán sok színes folt volt a rajzeszközei miatt. Alig tudta eltüntetni őket. Éppen lenyelte az utolsó korty kávéját, amikor csengettek. Kinézett a kukucskálón és elvigyorodott. A barátnője megint hozta a formáját a maga polgárpukkasztós stílusában. J barátnője ugyanis nem más volt, mint Kat Von D, az
