Ryanne 2.

2. rész – a múlt - New Orleans, Louisiana, 2005 nyara

- Nem akarok veszekedni – kezdte a férfi.
- Akkor ne is folytasd, oké? Mennem kell. Nem érek rá meghallgatni a hülyeségeidet – vágott vissza a nő maró gúnnyal, és a tükör felé fordult. Megigazította a ruháját, közben végigsimított a félholdat és csillagot formázó jelvényen. New Orleans Police Department. A munkája. Az élete egyik fontos része.
- Persze, menned kell. Mindig menned kell. Bújj a kis köcsög társad seggébe – felelte a férfi, mire a nő megpördült és a mutatóujját a férfira szegezte.
- Ezt hagyd abba! Tudod nagyon jól, hogy mivel jár ez a munka. Műszakozás, korán kelés, riasztás, satöbbi. Tisztában vagy vele. Amikor feleségül vettél, akkor is tudtad. Azóta semmi sem változott. Illetve…
A nő figyelmesen nézte az előtte álló férfit. A férjét. Akinek 10 éve esküdött örök hűséget. Akinek szült két gyönyörű gyereket, akik szerencsére nem az apjukra hasonlítottak. Istenem – rémült meg hirtelen a nő. Miket gondolok? Hogy gondolhatok egyáltalán ilyeneket? Taylor a férjem, a gyerekeim apja. De…akkor miért nem érzek iránta semmi olyat, amit elvileg egy férj iránt éreznem kéne? Szerelmet. Vagy legalább szeretetet. Ragaszkodást. Valamit. De nem. Csak…idegesít. Idegesít a nyavalygásával. Idegesít minden egyes megmozdulása és megnyilvánulása. És nem tudom elviselni a közelségét.
- …sem voltál hajlandó felvenni…
A nő látta, hogy a férje beszél hozzá, hiszen a férfi szája mozgott.
- Mi van?
- Épp arról beszéltem, hogy még a nevemet sem voltál hajlandó felvenni, amikor összeházasodtunk. És ez csak az egyik dolog, ami nem tetszik…
- Hogy micsoda? Ez piszkálja a csőrödet? Hogy nem vettem fel a nevedet? Istenem, hogy lehetsz ennyire…gyerekes? Nem a név a lényeg, könyörgöm, hanem az összetartozás. Bár ahogy mostanában hallom és látom, te már máshoz tartozol. Nem értem, miért nem válunk el. Bár…tudom, hogy te szeretsz a látszatra adni. Jobb lenne, ha vigyáznátok, mert Cynthia férje elég befolyásos ember – mosolyodott el a nő gúnyosan, és érezte, hogy nem fáj neki az, amit kimondott. Hogy a férje megcsalja. Már hónapok óta.
- Honnan tudsz Cynthiáról? – hebegett a férje, mire a nő felsóhajtott és lesajnálóan nézte azt a férfit, akinek egykor a kezét és az életét adta. Megpróbálta tárgyilagos szemmel tanulmányozni a férjét. Taylor Robbins. Egy szőke, kék szemű, világos bőrű, 35 éves pasas. Egykor vonzó fiatalember volt, mostanra azonban az irodai munka és a sok tespedés meghozta gyümölcsét. A férfi löttyedt testén feszült az idétlen gombos pizsama. A nő elröhintette magát. Baszki, 35 évesen gombos pizsamában alszik…ellentétben velem, ami képtelen ruhát húzni magára az ágyban. Szóval 35 éves, bankár, és a titkárnője már hónapok óta a szeretője. Mi a fenét láthat Taylorban az a nő? Valószínűleg csak a pénzt. De hát ez legyen az ő bajuk.
- Hogy honnan tudok Cynthiáról? Taylor, édes drága egyetlen buta férjem, a rendőrségnél dolgozom. Az egész város ismer engem is, és téged is. Elég ennyi magyarázat, vagy fejtsem ki bővebben? Lehet, hogy a pénzcsináláshoz nagyon értesz, de a való élethez olyan buta és vak vagy, mint a tök!
- Elég legyen! – szólalt meg vékony hangon a férje, mire a nő meghökkenve nézett rá.
- Most mi van? Jaj, jézusom! Taylor, az isten verjen már meg, légy végre férfi, és ne kezdj el nekem nyivákolni, mint egy beszari!
- Ezt nem bírom benned! Ezt a keménységet, ezt a mocskos szájat, ezt a közönségességet, ezt a nőietlenséget! Én nem bírom ezt az alpári stílust! Lehetnél sokkal kedvesebb és finomabb is…
- Édes szívem, 10 évvel ezelőtt is kemény, mocskos szájú, közönséges és nőietlen voltam, mégis úgy loholtál utánam, mint egy kiskutya – vágta oda a nő, miközben ismét a tükör felé fordult. Látta, hogy a férje csak toporog egy helyben, meg sem tud szólalni. Hát igen. Mindig ez volt. Én voltam az, aki a sarkára állt. Én hajtottam ki mindent magunknak, Taylor meg csak beleült a készbe. A két gyereken kívül semmi jó nem származott ebből a házasságból. A nő elmosolyodott, amikor a gyerekeire gondolt. A férje pedig azt hitte, hogy azért mosolyog, mert megenyhült és megbocsátja neki a szeretőjét. Megpróbálta hátulról átölelni a feleségét, de a nő fagyos pillantásától szinte megdermedt és visszahúzódott.
- Ne…érj…hozzám – szótagolta a nő. – És jobb, ha tudod, hogy…
Nem tudta befejezni, mert a vállára erősített adóvevő reccsenve megszólalt.
- Cruz, hol a nyavalyában vagy már?
- Mi van, mit türelmetlenkedsz? – szólt az adóvevőbe a nő és elvigyorodott.
- Hiányzik az a dögös segged, bébi! És itt szorongatom a kezemben a…
- Nem érdekel, mit szorongatsz a kezedben, hacsak nem kávé az a bizonyos valami.
- De bizony az! Gyere és a tiéd! Itt állok a kapu előtt és epekedve várlak.
- Vettem. Öt perc és lent vagyok.
A nő a férjéhez fordult.
- Megyek. Ne felejtsd el, hogy a lányokat ma délelőtt el kell vinni a fodrászhoz.
- Nem felejtettem el, Cruz őrmester! – vágott vissza a férje. – Fodrász…Még jó, hogy ezeknek a gyerekeknek van egy apjuk, aki el tudja őket vinni fodrászhoz…ki fognak röhögni…
A nő két villámgyors lépéssel a férje előtt termett és megragadta a röhejes gombos pizsamájának az elejét. Egészen a férfi arcába hajolt.
- Na ide figyelj, te utolsó senkiházi! Ne kezdd megint a műsort arról, hogy te mennyire megalázó helyzetben élsz, mert mindjárt sírva fakadok! Légy büszke a két gyönyörű lányodra, mert legalább ennyi jót tudtál csinálni az egész francos kicsinyes és semmitmondó életedben! Nálad önzőbb embert nem ismerek! Más férfi örömmel hurcolászná és mutogatná és szeretné a gyerekeit, te meg azzal vagy elfoglalva, hogy a bankár haverjaid ki fognak röhögni. Ezt meg ne halljam még egyszer! Megértetted, Taylor Robbins?
Aztán választ sem várva kiviharzott a hálóból és a gyerekszoba felé indult. Óvatosan benyitott. A két lánya egymást átkarolva aludt egy ágyban. Hiába volt külön szobájuk, mindig együtt aludtak. Két szépséges angyal. Két rosszaság, akik imádták az anyjukat, és szerették az apjukat is, bár rá kevésbé hallgattak. Két 8 éves gyönyörűség. Jessica és Jillian Robbins. A lányok, mintha megérezték volna, hogy az anyjuk a szobában van, egyszerre nyitották ki a szemüket. A két barna szempárból az álmosság mellett hatalmas szeretet sugárzott a nő felé, aki úgy érezte, ezekért a gyerekekért megéri minden szenvedés. Ők az élete legfontosabb részei. Az ő ördögi angyalkái. Vagy angyali ördögei.
- Szia, mami – köszönt először Jessie, majd Jill is csatlakozott hozzá.
- Szia, mamikám. Mész dolgozni?
A nő leült az ágy szélére és megsimogatta a lányok hosszú barna haját.
- Igen, drágáim, mennem kell. Tudom, hogy sokat vagyok távol tőletek, de…
- Ugyan, mami! – a két lány feltérdelt és átölelték a nő nyakát. – Tudjuk, hogy fontos neked a munkád, és azt is tudjuk, hogy szeretsz minket! Okos lányok vagyunk, ugye?
- A világ legokosabb gyerekei vagytok – ölelte át őket szorosan a nő, és könnybe lábadt a szeme. A két 8 éves lánya ezerszer okosabb, mint a bankár apjuk. – Ma apa visz benneteket fodrászhoz, oké? Lehetőleg ne nagyon idegesítsétek fel, rendben van?
A lányok bólintottak, de a nő látta rajtuk, hogy ott fognak borsot törni az apjuk orra alá, ahol csak tudnak. Megint megszólalt az adóvevője, mire összerezzent.
- Cruz, letelt az öt perc. Mennünk kell.
- Oké – sóhajtotta a nő.
Megint átkarolta a lányokat és sok-sok csókot nyomott az arcukra, a homlokukra, a hajukra, mindenhová.
- Ugye tudjátok, hogy nagyon-nagyon szeretlek benneteket?
- Mi is szeretünk, mami! De most már menj, mert a társad már türelmetlen, nehogy baj legyen belőle!
- Köszönöm, hogy vagytok nekem. Nélkületek semmit se érne az életem. Jessica, Jillian, ígérjétek meg, hogy szépen fogtok viselkedni. Tudom, hogy szeretitek felhergelni apátokat, de…
A lányok megint bólintottak és felemelték begörbített mutatóujjukat.
- Megígérjük, mami. Így görbüljünk meg, ha hazudunk.
A nő bólintott és felállt az ágyról.
- Aludjatok még.
A lányok visszafeküdtek az ágyba, a nő betakarta őket, adott nekik még egy-egy óriási puszit, és kiment. Lesietett a lépcsőn és megállt az előszobai tükör előtt. Felvette a cipőjét, a fejébe nyomta a sapkáját, kacsintva szalutált a tükörképének, majd kilépett az ajtón. A ház előtt járőrautó parkolt, és a társa a kocsinak támaszkodva várta.
- Helló, Cruz!
- Szia, James Dean. Hol a kávém, amiről beszéltél? – köszönt neki a nő, miközben beült a vezető melletti ülésbe. – Vagy nem is azt szorongattad a kezedben, hanem a mogyoróidat? Te kis döglöttmókus.
- Haha. Vicces csaj vagy, mondhatom – vágott vissza vigyorogva a társa és ő is beült a kocsiba. Átnyújtotta a nőnek a kávéspoharat.
- Na, őrmikém? Hová megyünk?
- Hmmmm… - a nő behunyta a szemét az első korty kávé után. – Hmmmm…Cruz őrmester…kimondottan jól hangzik. Ryanne Cruz őrmester.
- Oké, Ryanne Cruz őrmester, bökd már ki, hogy merre menjünk? – kérdezte a társa, miközben beindította a kocsit.
- Ma még a városban járőrözünk.
- Igenis. Akkor csapjunk a lovak közé és irány New Orleans 1-es körzete!

Új sztori - még cím nélkül...

Ez a másik történetem. Címe még (ennek) sincs, a címadással mindig is bajaim voltak:)
Kíváncsi vagyok a véleményetekre.:)

Ryanne

1. rész

Six Flags Magic Mountain, Los Angeles, California – a jelen

Sikítozás, hangzavar, embertömeg, jókedv, vidámság. Általában ez a jellemző a vidámparkokra. De nem most. Most a jókedv és a vidámság helyét átvette a félelem, a rémület és a rettegés. A sikítozás és a hangzavar sem azért volt, mert a vidámparkba látogatók jól érezték magukat. A hinták, dodzsemek, hajók és az összes többi játék nem működött, bár szombat este volt. Ehelyett fegyveresek vették át a főszerepet és élvezték a rájuk szegeződő tekinteteket. Önbizalmuk a hozzátartozók és a fogvatartottak ijedtségéből táplálkozott. Természetesen a média sem hiányozhatott, tucatjával jelentek meg az újságírók és a fotósok. A rend őrei megpróbálták tartani a frontot. Az LAPD helikoptere a vidámpark légterében körözött, és folyamatosan tájékoztatta a helyszínen és a központban tartózkodó kollégákat a fejleményekről. A kivezényelt rendőrök a zokogó családtagokban és ismerősökben tartották a lelket és próbálták megnyugtatni őket, egyelőre kevés sikerrel. Senki nem tudott semmi konkrétat, csak azt látták és hallották, hogy valakik túszul ejtettek egy iskolás csoportot az egyik hullámvasútnál. A fekete maszk mögé bújt támadók maguk elé térdeltettek két gyereket, és a lelövésükkel fenyegetőztek, ha nem kapják meg azt, amit akarnak. A rendőrség túsztárgyalókat rendelt a helyszínre, akik a fegyveresekkel próbáltak szót érteni. Egyelőre annyi derült ki, hogy a támadók az egyik hírhedt drogbáró szabadon bocsátásáért, pénzért és helikopterért cserébe elengedik a gyerekeket. A rettegő tömeg lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket. A túsztárgyalók nyugodt hangon beszéltek a maszkos fegyveresekkel, időt kértek a követelések teljesítéséhez. Aztán néhány perc múlva, takarva mindentől, a sötétben begördült egy jeltelen és jellegtelen furgon, mégis aki látta, tudta, hogy kik ülnek benne. S.W.A.T. A los angeles-i rendőrség speciális taktikai egysége, akiket éppen ilyen szituációk megoldására képeztek ki. Mivel a túszejtők a vidámpark közepén tömörültek össze, körülvéve az aggódó tömeggel, így nem láthatták, amikor a kocsiból kiugráló kommandósok szétszéledtek és elfoglalták a helyüket. A tetőtől talpig fekete egyenruhába öltözött emberek tudták, hogy hová kell menniük, hiszen a körözgető helikopter pilótájától mindent megtudtak. Kielemezték a kapott információkat és a gép kamerája által rögzített képeket, és a terv készen állt. Mindenkinek megvolt a maga szerepe, és mindannyian tudták a dolgukat.

A rálátás nem volt tökéletes. Nem volt tökéletes és nem volt tiszta, mert akárhányszor befogta a célkeresztbe, a célpont mindannyiszor elmozdította az előtte térdeplő gyereket.

- Francba – suttogott a mesterlövész. Megigazította a fülesét. Az apró szerkezetben hallotta a tőle 50 méterre várakozó társa halk, egyenletes légvételeit. – JD. Itt nem tiszta. Nálad?

- Szar. Állandóan rángatja a gyereket ez a fasz – hallatszott a fülesben. – Te jobb helyen vagy. A tiéd a bal oldali két csóka. Én leszedem a másik kettőt, aztán hazahúzunk a picsába és iszunk egy sört, oké?

- Kiscsákó, tudod, hogy utálom a sört – suttogta vissza a lövész, miközben pozíciót váltott. Újból a lencsébe nézett. A látványtól megborzongott. A túszként fogvatartott kisfiú volt éppen a szeme előtt. A halottsápadt arc, a remegő száj, a hatalmasra tágult szem…a lövész mély levegőt vett. Ujját a ravasz elé helyezte, de nem ért hozzá a fegyverhez. Nem. Még nem. Meg kell várni, amíg a gyerek nincs a képben.

- JD. Szólj azoknak a nyomorék tárgyalóknak, hogy valahogy érjék már el, hogy a srácok távolabb kerüljenek tőlük – szólt a társához. Néhány perc múlva a túszejtők vadul hadonászni kezdtek a kezükben tartott pisztolyokkal. Az egyikük a túsztárgyalók felé fordult és az előtte térdelő kisfiú halántékához nyomta a pisztolyát. Ezzel a mozdulattal viszont tiszta célpontként felkínálta magát. A mesterlövész meghúzta a ravaszt. A Remington M24 SWS tökéletes fegyver volt, de a kezelőjének is tökéletesnek kell lennie. Egy szemvillanással később a túszejtő lehanyatlott a földre. Innentől felgyorsultak az események. Mivel a puskákon hangtompító volt, senki nem hallott semmit. Csak azt látták, hogy a túszejtők egymás után hullanak, mint a legyek. Négy gyors és pontos lövés, és a gyerekek szabadok voltak. Ismét sikoltozás támadt. A gyerekek családtagjai oda akartak menni a még mindig dermedten térdelő kisemberekhez, de a rendőrök élő kordonként védték őket, amíg az orvosok oda nem értek hozzájuk. A dokik és ápolók egyesével elvezették a gyerekeket, akik most kezdtek felocsúdni a rémálomból. Mindegyikük sírva fakadt és rémülten keresni kezdték a szüleiket, családjukat. Az ápolók beültették őket a járó motorral várakozó mentőautókba, és a kórházba indultak velük. Időközben megérkeztek a helyszínelők és a halottkém is, a rendőrök pedig oszlatni kezdték a tömeget. Előkerült a vastag sárga műanyag szalag, amivel a bűntett helyszínét körbekerítették, és a bőröndökből előkerültek a fényképezőgépek és az apró kis táblácskák, a bizonyítékos zacskók, és minden olyan eszköz, ami ahhoz kellett, hogy kiderítsék, kik voltak a túszejtők.

A mesterlövész rutinos és gyors mozdulatokkal szétszedte a fegyverét, majd egy csókot lehelt a puskacsőre, mielőtt eltette volna. Ismét sikerült megmentenie néhány életet. Idegen életet. Ha már a sajátja egy kalap szart sem ér. De ezeknek a gyerekeknek vannak szüleik, nagyszüleik, rokonaik, barátaik, és a mesterlövész tudta, hogy jót cselekedett. Nem volt lelkiismeretfurdalása azért, mert megölt két embert. Számára ezek csak kiiktatandó célpontok voltak, akiket harcképtelenné tett. A mesterlövésznek eszébe jutott, amit a kiképzésen sulykoltak beléjük: a katonaságnál a harcképtelenné tételhez sokszor elég egyetlenegy lövés, amivel a katona többé már nem teljes értékű. Egy terrorista harcképtelenné tételénél az azonban kevés, ha nem tud órákig kemény fizikai teljesítményt nyújtani, sőt, még az is kevés, ha 5 másodperc múlva a kezét sem tudja megmozdítani, hiszen egy AK47-essel 3 másodperc alatt akár 30 lövést is leadhat, amivel a környezetében lévő védtelen túszokban hatalmas kárt tehet. Ezért a rendőrségi mesterlövésznek azonnal (tizedmásodperccel a találat után) mozgásképtelenné kell tennie a célt. Elfogadhatatlan egy szívlövés, ehelyett az agy mozgásszervi központját kell eltalálni. Azonban a fejre leadott lövés az ideálist gyakran meg sem közelítő körülmények miatt nem minden esetben lehetséges. Többek között ezért is jutnak fontos szerephez az olyan kialakítású és felépítésű lövedékek, melyek nem ütik át az emberi testet, nem veszélyeztetve ezzel a célpont mögött vagy környezetében állókat. Mint most. A gyerekek egy másodpercig sem voltak veszélyben a mesterlövész miatt. A lövész felvette a vállára a táskáját.

- JD, hol vagy? – szólt a fülesébe, most már normál hangon, majd hirtelen megpördült. A következő másodpercben a kezében szorongatott kést megállította, mindössze egy milliméterre a háta mögé lopakodó egyén nyaki ütőerétől. Zihálva nézett farkasszemet a társával, akinek csak a szeme látszódott ki a fejére húzott maszkból.

- Hé, hé, hé! Kurva élet – nyögte ki a férfi, némi ijedtséggel a hangjában.

- Baszd meg, JD – sziszegte a lövész. – Legközelebb ne csináld ezt! Majdnem kinyírtalak, te barom!

A társa felemelte a két kezét, mintegy megadásként.

- Hallottam róla, hogy büdösül kifinomultak az érzékeid, de eddig azt hittem, engem senki nem tud megfenyegetni…Beszartam, azt remélem, tudod.

A lövész bólintott és megveregette a társa nyakát, majd eltette a kését.

- JD, kisfiam, sokat kell még felejtenem ahhoz, hogy a nyomomba érhess. Na gyere. Meghívlak egy sörre.

Elindultak a SWAT álcázott kocsija felé. Amikor odaértek, az újságírók már nagyban faggatták a mentést vezénylő tisztet, a fotósok pedig kattogtatták a gépeiket. Mindegyikük a lövéseket leadó kommandósokra volt kíváncsi. JD félig felfedte az arcát a fotósoknak és felemelte a hüvelykujját, a másik lövész azonban elfordult. Villámgyorsan bevágódott a kocsi hátsó ülésére és eltakarta az arcát. Nem akarta, hogy lefényképezzék. Ám ahogy beszállt a kocsiba, készült róla néhány olyan fénykép, amiket másnap reggel többszörös nagyításban lehoztak az újságok. Minden cikk azt találgatta, hogy ki az a lövész, aki egymás után golyót eresztett két túszejtő fejébe, mindössze 5 centire a fogva tartott gyerekek arcától. Hős-e vagy felelőtlen őrült, aki a saját pályafutása érdekében képes volt gyerekek életét kockáztatni, hogy elmondhassa, megölt még két embert? A felettesei persze nem nyilatkoztak semmit a személyazonosságáról, a SWAT tagjainak adatai nem nyilvánosak. Szabályos hajtóvadászat indult a lövész nevének kiderítéséért. Az internetnek és a rohamosan fejlődő technikának köszönhetően emberek tucatjai vetették magukat bele a „nyomozásba”, különböző számítógépes programokkal és kütyükkel élesítették a fényképeket, hátha sikerül valami azonosítót találni a lövész egyenruháján. És találtak, a megmentett gyerekek szüleinek legnagyobb örömére. Miután a túszdrámának vége szakadt, a szülők megbeszélték, hogy tartják egymással a kapcsolatot. Ezeknek a szülőknek a szemében a lövész egyértelműen hős volt, és mindenáron meg akarták köszönni neki a gyerekek életét. A név gyorsan elterjedt a körkörös mobiltelefonálás segítségével. Ám a lövészt mintha elnyelte volna a föld, senki nem találta meg, hiába derítették ki a nevét.

Kérdés...

Lányok!
Nem tudom,mennyire vagytok esetleg kíváncsiak egy másik történetre,amiben természetesen ismét Ő a főszereplő...
Tudom,tudom,J sztorija még nincs befejezve,de még a nyáron nekiálltam egy újabb történetnek.
Mit gondoltok?:)

J 26.

26.

A férfi igazából nem is tudta, hogy miért jött ide. Pláne a gyerekekkel. Hívatlanul. Lehet, hogy zavarnak. A kicsik azóta rágták a fülét a rajzolással, amióta hazamentek a parkból. Chris megkereste Vickyt a házban, hogy megbeszélje vele a dolgot. A rajzolást is és J-t is, mielőtt a sok „jóindulatú” ismerős tájékoztatja a nőt. Erről azonban már lekésett. A felesége dühtől vöröslő arccal fogadta és azonnal nekitámadt, nem foglalkozott azzal, hogy a két kisgyerek mindent hall és lát.

- Ki volt az a kis félvér ribanc, akivel a parkban hetyegtél?

- Szia, Vicky. Kiről beszélsz? – kérdezte Chris nyugodtan, mert nem akart veszekedést. A felesége megvetően fújt egyet.

- Ne csinálj úgy, mint aki teljesen ártatlan! Azt kérdeztem, hogy ki volt az a ribanc? – visította Vicky magából kikelve. Toni és kicsiChris megszeppenve nézték az anyjukat. Chris mögé bújtak és a férfi térdébe kapaszkodtak, de olyan szorosan, hogy az szinte fájt. Chris érezte, hogy a kicsi testük remeg a félelemtől. És ez volt az a pont, amikor Chris besokallt. Az nem érdekelte, hogy Vicky féltékeny és azért cirkuszol, bár nem valószínű, hogy a szerelem és a féltés beszél belőle. Bár…a féltés, az talán. Félti a helyzetét, a pénzt, a jólétet, a csillogást. Viszont a gyerekek rettegtek tőle, soha nem akartak vele maradni. Chrisben hónapok óta érlelődött egy gondolat, ami a mostani események után kikristályosodott. El fog válni Vickytől és eltiltja tőle a gyerekeket. Nem lesz nehéz. A kicsiknek pedig nem fog hiányozni.

- Úgy látom, nem lehet veled normálisan beszélni. Mi most elmegyünk – szólt a nőnek, aki tovább folytatta a rikácsolást és megragadta Chris könyökét.

- Most hová mész? Ahhoz a ribanchoz? Minek viszed a gyerekeidet? Gyertatartónak?

Chris csak nézte a nőt, aki a felesége volt. Nem érzett iránta semmit a megvetésen és az undoron kívül. Megfogta Vicky kezét és egyesével lefejtette az ujjait a könyökéről. Közel hajolt a nőhöz, és a fülébe suttogott, úgy, hogy a kicsik ne hallják:

- Szedd össze a cuccaidat és takarodj innen. Nem akarlak soha többet a közelünkben látni. Holnap beadom a válókeresetet és a gyerekeket eltiltom tőled. Tűnj el a szemem elől és eszedbe ne jusson, hogy nem írod alá a papírokat, mert azt nagyon megbánod.

- Ezt mégis hogy képz… - hebegte Vicky.

- Ahogy mondtam. Holnapra tűnjön el minden cuccod, nem akarok itt semmit látni, ami rád emlékeztet. Azt csinálsz, amit akarsz, de ne lássunk többé. Tönkretetted az életünket.

Azzal Chris hátat fordított a nőnek, megfogta a két gyerek kezét és kimentek a házból. Ha Vicky kiköltözött, eladom, mi meg keresünk egy kiadó lakást a kicsikkel – döntötte el Chris. És most hogyan tovább? Nem volt kedve autóba ülni. Mit csináljanak?

- Apa! Mikor rajzol le bennünket Jemina? – kérdezte halkan kicsiChris, mire az apja csodálkozva nézett rá. A kisfiú alig beszélt mostanában, és ha Vicky a közelében volt, szinte begörcsölt és meg sem szólalt. Most viszont…rákérdezett egy idegen emberre, és Chris első gondolata az volt, hogy felhívja a lányt. Közben Toni is rákezdte:

- Igen, apa, igen! Mikor megyünk már el hozzá? Láttad, milyen szépen rajzol, ugye? Minket is biztosan szépen le fog rajzolni…

- És olyan aranyos is. Szeretem – mondta suttogva kicsiChris, az apja szeme pedig könnybe lábadt. A fia a szívébe zárt egy vadidegen embert, a saját anyjától meg retteg. Chris a két gyerekére nézett. A kicsik csillogó szemmel és boldog mosollyal néztek rá. A férfi elővette a telefonját és előkotorta a cetlit, amire J felírta a számát. Aztán már itt is voltak a ház előtt.

J meglepődött, amikor Chris mondta a telefonban, hogy a ház előtt van a kicsikkel. Most mit csináljak? – tépelődött a lány. Ez mégiscsak Chester háza. És Chris…hát nem éppen a legjobbkor jött. J a terasz felé nézett. Chester a korlátnak támaszkodott és a vizet nézte. A csengő megint megszólalt. Aztán még egyszer és még egyszer. Tuti, hogy Toni játszik vele – gondolta a lány.

Chester hallotta a csengőt. Hátrafordult és látta, hogy J tétovázva áll a nappali közepén. Miért nem nyit már ajtót? A férfi ideges volt és persze csalódott, hogy nem fejezhették be azt, amit a kanapén elkezdtek. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy kamasz, akit visszautasítanak, de nem bírt magával. Akárhányszor J-re nézett, azonnal megkívánta a lányt. Simán szexfüggő lettem – gondolta a férfi magában és elvigyorodott. Bennington, ne legyél barom, egy ilyen miatt nem sértődhetsz meg. Elindult befelé, mert a csengő még mindig szólt, J viszont még mindig csak toporgott.

- Nem akarod végre beengedni ezt az akárkit, aki ennyire be akar jönni? – kérdezte a lánytól mosolyogva. J félve nézett rá. Chester megsimogatta az arcát.

- Ne haragudj, felfújtam egy kicsit a dolgot. Csak szerettem volna, ha…

A csengő megint megszólalt.

- Na most már megyek és elbeszélgetek ezzel az illetővel, hogy kopjon le – Chester elindult a bejárati ajtó elé.

- Chester, ő… - J nem tudta befejezni a mondatot, mert Chester kitárta az ajtót. Négy kicsi láb dobogott be rajta, majdnem feldöntve a férfit.

- Jemina, Jemina, hol vagy? – kiabálták és beszaladtak a lakásba.

Chester megrökönyödve nézte a gyerekeket, aztán az apjukat. Mit keres ő itt? És a kicsik miért szólongatják J-t?

- Helló, haver – köszönt Chris és kezet nyújtott Chesternek, aki megrázta a fejét és elmosolyodott.

- Csá, Chris. Hát te? Illetve ti? Gyere be, ne ácsorogj itt kint.

Chris belépett a házba.

- Jöttünk Jeminához.

- Ismeritek egymást? Honnan? – kérdezte Chester és egy pillanatra féltékeny lett. Chris észrevette rajta. Ha ki akart volna tolni Chesterrel, akkor húzta volna az agyát egy darabig. Azonban látta a barátján, hogy ez nem szimpla szexparti J-vel, hanem szerelmes a lányba, mert Chester a neve említésére is felvillanyozódott.

- Nyugi, haver. A parkban találkoztunk ma és megígérte, illetve felajánlotta, hogy…

- Apa, apa, apa! Megtaláltuk! Megtaláltuk! Pedig elbújt előlünk, de mi jól megijesztettük – hallatszott Toni és kicsiChris hangja a nappali felől, így Chris nem tudta elmondani, hogy J mit is ajánlott fel. A lány időközben megjelent, a nyakában kicsiChrissel, míg Toni a kezét fogta. Milyen szépek – gondolta Chester, amikor meglátta őket együtt. Mennyire szereti a gyerekeket, pedig nem is ismeri őket. Biztosan jó anya lesz belőle egyszer. Anya? Bennington, merre járnak a gondolataid? – szidta le magát a férfi. Azért ettől még messze járunk. Egyelőre még az én srácaimat nem is ismeri. És még mi sem ismerjük egymást teljesen.

- Toni, Chris! Hogy viselkedtek? Köszönni ki fog? Nagyon neveletlenek vagytok – szólt a gyerekekre Chris, mire a két kicsi nevetve intett Chesternek.

- Szia, Chester bácsi!

Chester elmosolyodott a vidám arcocskák láttán. J-re nézett. A lány arcán boldogsággal elvegyülő fájdalmat látott és tudta, hogy J most Noi-ra gondol. A thai kislányra, akit ott hagytak a nyomorban. És akit J el akart hozni Amerikába, hogy tisztességes körülmények között felnevelhesse.

J tényleg szomorú is volt, meg vidám is. Nagyon jól esett neki a két kicsi öröme, viszont a szívébe hasított a fájdalom Noi miatt. Toni hirtelen elengedte a kezét és Chester nyakába ugrott, a férfi pedig felkapta a kislányt és megpörgette. Toni boldogan és hangosan sikítozni kezdett.

- Engem is, engem is – kérte kicsiChris J-től, a lány pedig őt is megforgatta, ugyanúgy, ahogy Chester Tonit. Chris csak nézte őket és megállapította, hogy Chester most jól választott. Bár nem rég óta ismerték egymást, nagyon jó barátok lettek a Projekt Revolution-koncertkörút alatt. Chris megismerkedett Talindával is. Kedvelte a nőt, de úgy gondolta, valamiért nem passzolnak össze, a nő mintha elszívta volna az energiáját. J-vel viszont a barátja újra az a pörgős, tettrekész ember volt. És szerelmes. És ezer százalék, hogy megzavartuk őket – vigyorodott el Chris, amikor jobban megnézte Chester és J ruháját. Ezt nem hagyom szó nélkül – gondolta Chris és beszólt:

- Gyerekek, inkább menjünk, mert Chester bácsinak és Jeminának még nem volt ideje rendesen felöltözni, látjátok?

- Jé, tényleg – kommentálta Toni. Chris tudta, hogy a kislány egyből lecsapja a labdát. – Chester bácsi, miért áll rajtad így a nadrág?

J 25.

25.

J fel-alá mászkált a házban. Amióta hazajött a parkból, Chris Cornell mondata körül jártak a gondolatai. „ Csak a hírnév és a pénz miatt vagy Chesterrel.” A lány agyában ez zakatolt egyfolytában. Pénz és hírnév. Régebben érdekelte. Híres akart lenni, a divatvilág új csillaga. De aztán felvilágosították, hogy a hírnév nem minden. Sőt. Ha nincs mellette senki, akivel megoszthatja, akkor nem ér semmit az egész. J boldog volt Chesterrel és nem hiányzott neki a csillogás. A férfi annál inkább, pedig nem olyan régen váltak el. Szerette volna vele tisztázni ez a hírnév-dolgot. Nem akarta, hogy a férfi esetleg ezt gondolja róla, bár semmi nem utalt erre. J mégis félt tőle. Gondolta, hogy vannak rosszindulatú és irigy emberek a környezetükben, mégis letaglózta Chris kijelentése. Kisétált a házból és lement a partra. A víz mindig megnyugtatta, hiába az okozta az apja halálát. Leült a homokba és csak nézett a végtelenbe.
Chester végzett az ügyvédjénél, aki nem tudott túl jó hírekkel szolgálni. Robina látleletet csináltatott az után, hogy azon az ominózus napon J kicsavarta a karját. A zaklatás pedig…Hogy lehet valaki ennyire undorító? A szöszike ugyanis felvette a telefonjával, amikor Chester egyszer-kétszer „szexuálisan zaklatta” az üzletben. Anyám. Amikor Chester ezt meghallotta, először elképedt, aztán elöntötte a düh. Legszívesebben azonnal megkereste volna a nőt és elbeszélgetett volna vele erről a dologról. Még hogy zaklatás. Ő is ugyanúgy benne volt. Sőt. Az ügyvéd azt javasolta a férfinak, hogy egyelőre várjanak, mi lesz Robina következő lépése. Aztán jönnek ők és visszaperlik hitelrontásért és rágalmazásért. Chester gyűlölte a pereskedést. Volt benne épp elég része, amikor az első feleségétől elperelte a fiát. Akkor megfogadta, hogy ha teheti, elkerüli messzire a bíróságokat, de most nem dughatta homokba a fejét. Maga miatt sem, J miatt sem és a gyerekei miatt sem. Beszélnie kell J-vel Robináról és a vádjairól. A férfi belépett a házba. Nem hallott semmi zajt, így keresni kezdte J-t. Aztán meglátta, hogy a lány a parton ül. Chester odalopakodott mögé és befogta a szemét. J nagyot sóhajtott. A férfi leült mellé a homokba és ránézett. Látta a lányon, hogy feszült.
- Mi a baj? Történt valami?
J megrázta a fejét.
- Nem érdekes. Mesélj, mi volt az ügyvédnél?
- Hát…Robina orvosi papírral akarja bebizonyítani, hogy bántottad.
- És mi van a zaklatással?
Chester hallgatott egy kicsit. J figyelmesen nézte a férfit és látta rajta, hogy nem tudja, hogyan kezdjen bele. Ezek szerint baj van – gondolta a lány. Aggódva megfogta Chester kezét és összefonta az ujjaikat.
- Chester, mondd már. Mi baj van? Mit csinált Robina?
- Basszus. Ezt nem gondoltam volna…Szóval a telefonjával felvételt készített néhány…hm…
J álla leesett.
- Hogy mit csinált? Felvette telefonra, amikor szexeltetek?
Chester bólintott és elfordult. Szégyellte magát J előtt. Mit gondolhat most róla a lány? J gyengéden maga felé fordította Chester fejét és megsimogatta az arcát, de a férfi kerülte a pillantását.
- Hé – szólt halkan J -, nézz rám. Chester, kérlek, nézz rám. Figyelj ide. Ne foglalkozz Robinával. Megoldjuk. És nehogy azt hidd, hogy ezért most én másképp nézek rád vagy ilyesmi.
- De…remélem, nem hiszed azt, hogy én mindenkit első alkalommal meghúzok, akinek melle van és üzletvezető volt nálam… - bukott ki Chesterből, mire J a szájára tette az ujját.
- Chester. Az ilyen dolgokhoz mindig két ember kell. Nem hiszem, hogy erőszakoskodtál volna ezzel a rihével. Bár ami azt illeti…- hagyta félbe a mondatot J és közelebb hajolt a férfihoz. A szájuk majdnem összeért.
- Igen? Ami azt illeti…folytasd… - mondta Chester halkan. És megint elcsodálkozott azon, hogy J egy pillanat alatt kiűzi belőle a rossz gondolatokat. A lány pajkosan nézett rá, egészen közelről.
- Szóval ami azt illeti…ha jól emlékszem… - suttogta J és adott egy apró csókot Chester szájára.
- Igen? – a férfi szíve vadul dobogni kezdett. Már megint.
- Phoenixben engem is majdnem elsőre meghúztál… - folytatta J és még egy csókot lehelt a férfi szájára. – Nem mintha nem hagytam volna magam…
- Igen? – kérdezett vissza a férfi és most ő csókolta meg J-t. – Szóval hagytad volna magad? Pedig te nem vagy az a típus, aki hagyja magát megfektetni rögtön az első alkalommal.
- Neked hagytam volna. Bármit hagytam volna…
J nem tudta befejezni, mert Chester felhúzta a homokból és megcsókolta. Keményen, szenvedélyesen, miközben simogatni kezdte a lány hátát, majd a tenyere lecsúszott J fenekére és magához húzta a lányt. J felnyögött, amikor megérezte Chester vágyát. A férfi ölbe kapta és bevitte a házba. Ledobta a lányt a kanapéra és ráfeküdt. Csókolni kezdte, ahol érte, közben vetkőztette is. Épp a nadrágjánál tartott, amikor megszólalt a lány mobilja. Chester kivette J zsebéből a kis készüléket.
- Franc. Ezt nem hiszem el… - morogta a férfi. Kinyomta a telefont és tovább csókolta J testét. A telefon azonban újra megszólalt és csak csörgött és csörgött.
- Chester…lehet, hogy fontos… - nyögte ki J nagy nehezen, mert Chester épp a bugyija alatt kalandozott. – Kérlek. Legalább hadd nézzem meg, hogy ki az. Úgyis elküldöm a fenébe…
- Oké. Tessék – adta oda a lánynak Chester a telefont, de a becézgetést nem hagyta abba. J a telefon kijelzőjére nézett. Ismeretlen szám. Nem veszem fel. El akarta hajítani a telefont, de mégsem tette. Mi van, ha tényleg fontos? Nem mintha most kommunikációképes lenne, amikor Chester megtalálta a hasán a körülbelül ötmilliomodik érzékeny pontját. A telefon még mindig csörgött.
- A büdös francba, most már tuti elküldöm a búsba – nyomta meg a lány a zöld gombot, de nem tudott beleszólni, mert Chester belecsókolt a köldökébe. Így csak egy elhaló igen-t tudott kinyögni. Chester pedig élvezte a helyzetet, így tovább haladt a lány melle felé.
- Szia, Jemina. Chris vagyok.
- Hogy…ki…? – kérdezett vissza J és elfojtott egy nyögést.
- Chris. Cornell. Tudod, a parkból…
- Jaj…igen…már emlékszem…persze… - beszélt J egy kicsit értelmetlenül. Chester szája és a kezei olyan gyönyört okoztak neki, hogy majdnem elélvezett, miközben a telefonban egy másik férfival beszélt. Basszus, de morbid.
- Rosszkor hívtalak?
- Hát… ami azt illeti…jaj…istenem…várj egy kicsit… - J vett egy mély levegőt és megállította Chester kezét. A férfi értetlenül nézett rá. Ki lehet az, aki miatt J nem hagyja, hogy befejezze?
- Most mondd, figyelek.
- Említetted, hogy lerajzolnád a gyerekeimet.
- Igen – felelte J és felült, Chester pedig csalódottan figyelte. Utálta azt, akivel J beszélt, legyen az akárki.
- Most jó lenne neked? Mert a kicsik azóta rágják a fülemet…és arra gondoltam, hogy megkérdezlek.
- Hogy most? – kérdezett vissza J. Chester ekkor felállt mellőle és elindult kifelé. J a férfi keze után nyúlt, de Chester nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, kisétált a teraszra és rágyújtott. A lány látta rajta, hogy csalódott.
- Itt vagy még, Jemina? – hallotta a telefonban Chris hangját, így újra a telefonra figyelt.
- Igen, itt vagyok. Ami azt illeti, most éppen…Nem is tudom…Merre jártok? El tudtok jönni egy fél óra múlva? – addig sikerül beszélnem Chesterrel, talán lenyugszik és nem fog haragudni.
- Fél óra? Hát…igazság szerint…
Megszólalt a csengő.
- Várj egy kicsit, mindjárt folytatom, csak csengettek – indult el J az ajtó felé.
- Tudom – hangzott a válasz. – Mi csengetünk. Itt vagyunk a bejárat előtt.

J 24.

24.

J hatalmas sikítást hallott a laptopból. Ijedten fordult a géphez.

- Jézusom. Mi történt, Drew? Drew! Ugye nincs baj?

- Nincs – jött kisvártatva az elhaló válasz. – Baszki. J. Ez…ez…Toni…és kicsiChris…és…áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!! És Chris Cornell!!!

- Akkor jól gondoltam… - somolygott J az orra alatt.

- Úristen. Anyám. Nem is tudok mit mondani… - Drew alig kapott levegőt. A látvány teljesen letaglózta. Chris Cornell és a két kisgyereke. Élőben. Na jó, majdnem élőben. Látta őket. Most már boldogan halok meg, egy vágyam teljesült – gondolta a fiatal lány magában. Nem gondolta volna, hogy valaha is látja őket, még ha csak egy laptop webkameráján keresztül is. A munkatársa és barátja, Lucas Pettersen csak nézte Drew csodálkozó, boldog arcát, és tudta, hogy valami különleges dolog történhetett. Drew-ra nem volt jellemző, hogy kiakadna, hacsak nem a munkáról vagy Chris Cornellről volt szó. Mert akkor…mintha nem is ő lett volna. Mivel most a melóval kapcsolatban nem volt semmilyen újdonság, akkor csakis Chris Cornell lehet a dologban. Lucas évek óta ismerte Drew-t, még az egyetemen ismerkedtek meg, egy szobában laktak a kollégiumban. Olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Sokan félreértették a kapcsolatukat, mert nem hitték el, hogy férfi és nő között igenis létezhet barátság. Ez a kapcsolat sok lányt elriasztott Lucas mellől, és sok férfi mondott le Drew-ról anélkül, hogy meg akarta volna tudni az igazságot Lucasról. Így megmaradtak egymásnak ebben a kis laborban. Mindketten arra vágytak, hogy valamelyik nagy cégnél dolgozhassanak, együtt, egymás mellett. Egyelőre azonban nem volt lehetőségük, hogy bárhová is menjenek, bár beadták a jelentkezésüket egy kanadai céghez, a Syncroude-hoz, de nem kaptak még választ. Lucas vigyorogva figyelte Drew-t és hátba vágta:

- Anyám. Úgy nyervogsz itt nekem, mint egy kosár kismacska. Térj már észhez. Ez csak egy lapos képernyő, amin véletlenül éppen ott sétál Chris Cornell.

- Áááááááááááááá! – Drew csak ennyit tudott mondani. Még mindig alig hitt a szemének. Közelebb hajolt a képernyőhöz. Baszki. AZ a gatya van Chrisen. Anyám. Hihetetlen. Meghaltam és a mennyben vagyok. Tuti. És a kicsik… - J, ott vagy még? Chris ott van még? – szólt a mikrofonon keresztül J-hez, de a barátnője nem válaszolt, csak halk beszédfoszlányok szűrődtek át a kamerán.

Drew még közelebb hajolt a géphez és először nem látott semmit, csak zöld füvet, majd meghallotta Toni hangos kacaját, és egy férfihangot:

- Toni, kicsim, nézd meg, mit csináltál…Tönkretetted a néni gépét…

- Nem hiszem…A kamera működött, nézzük meg, hogy jó-e még… - hallatszott J hangja, mire Drew rátapadt a képernyőre. A kamera elfordult J gépén és Drew hirtelen azt sem tudta, mit csináljon. A képernyőn ugyanis megjelent egy arc. Egy arc, akiről naponta álmodott. Akivel legalább egyszer találkozni szeretett volna. Akinek el szeretett volna menni egy koncertjére. Akinek odaadta volna az életét. És ez a férfi most ott volt vele szemben, a kamera másik felén. És mosolygott. Drew pedig azt hitte, elájul. De tényleg. Fizikailag érezte, hogy rosszul lesz. És amikor meghallotta a hangját…

- Azt hiszem, a kamera rendben van…Helló. Bocs a zavarásért, de a kislányom véletlenül felrúgta a laptopot. Még egyszer bocsánat, már itt sem vagyunk.

- Helló – Drew csak ennyit tudott kinyögni. Majd hirtelen lecsapta a kamerát a gép mellől. Baszki, ezt az égést. Végignézett magán. Tuti, hogy látta a pólómat. Mekkora égés. Baszki. De végül is mindegy. Úgysem tudja, ki vagyok. Viszont…áááááááááááááá!!! Mennyire dögös! Anyám.

- Szexiscsokoládééééééééé! – sikított fel hangosan, miközben odatáncolt a laborban lévő cédélejátszóhoz. Elindított egy cédét és üvölteni kezdte az Outshined című Soundgarden-dalt. Lucas csak mosolyogva nézte az őrült nőszemélyt, majd beállt mellé és együtt kornyikáltak, rázták a fejüket, játszottak a képzeletbeli gitáron. Ha valaki látta volna őket, biztosan nem gondolta volna róluk, hogy diplomás emberek.

J eközben a kis los angeles-i parkban a fűben ült Chris Cornell-lel és a két kicsivel. Toni és kicsiChris majdnem összeveszett azon, hogy ki üljön J ölébe. Az apjuk rájuk szólt:

- Gyerekek, nem tudtok viselkedni? Toni. Chris. Elnézést, nem szoktak így viselkedni…Sajnálom a gépét. Remélem, nem ment tönkre. Ó. Be sem mutatkoztam.

J közbevágott.

- Tudom, hogy kicsoda. Christopher John Boyle. És Antonia és a kis Christopher.

A férfi csodálkozva nézte a lányt. Nem gondolta volna, hogy felismeri. És ráadásul az igazi nevét is tudja. Nem olyannak tűnt, mint aki ismerheti a zenéjét. Legalábbis a kora alapján.

- Honnan tudja az eredeti nevemet? – kérdezte meg akaratlanul is, miközben megpróbálta elhúzni Tonit és kicsiChrist a lánytól. Toni már a lány haját tanulmányozta, kicsiChris pedig a hátára mászott és a nyakába akart ülni. Chris csodálkozott azon, hogy a gyerekei így viselkednek egy idegen nővel. Főleg a kisfia lepte meg, mert kicsiChris inkább tartózkodó volt az idegenekkel. Sőt az anyjával is. De ezzel a lánnyal azonnal megtalálták a közös hangot.

- Hogy honnan tudom? Ó. Hát…Egyrészt van egy barátnőm, aki rendesen kioktatott az önnel kapcsolatos dolgokról… - mosolygott J, miközben Drew-ra gondolt. Hihi, drágám. Ezt megkapod. Tuti behalnál, ha hallanád, hogy rólad beszélgetek Chris Cornell-lel. – Másrészt ha jól tudom, volt néhány fellépése a Linkin Park-kal mostanában…

Chris elvigyorodott.

- Aha. Tegeződhetnénk? Tudom, hogy nem illik az idősebb férfinak felajánlania…

- Oké. Kösz. Jemina vagyok. Imádnivalók a gyerekeid.

- Apa, apa, apa! – kezdett el kiabálni Toni. – Nézd, milyen szépen rajzol ez a néni… - és felmutatta J jegyzetfüzetét, amit a lány hátizsákjából húzott elő. Chris elszégyellte magát és szabadkozni kezdett.

- Ne haragudj. Úgy látszik, kibújt belőlük az ördög. Nem szoktak így viselkedni…

- Semmi baj. Figyelj, Toni. Ha gondolod, lerajzollak benneteket. Persze csak akkor, ha apukátok megengedi.

- Apa, apa, apa, apa! Ugye megengeded? – bújtak a gyerekek az apjukhoz és mindkettő olyan szemeket meresztett Chrisre, hogy a férfi nem tudott nemet mondani, csak lemondóan sóhajtott.

- Na jó, legyen. Ezt még meg kell beszélni anyátokkal is – bár minek, tette hozzá gondolatban a férfi. Vicky nem törődött a két kicsivel. Megszülte őket, és ezzel letudta a kötelességét. Ebbe a parkba sem jött el még velük sosem. Nem látta, hogy a két kicsi milyen boldog, amikor lecsúsznak az óriási csúszdán, vagy amikor olyan magasra löki őket a hintával, hogy majdnem átfordulnak. Nem hallotta a vidám nevetésüket, amikor a puha fűben hemperegnek és csiklandozzák egymást. J – hez fordult. – Tényleg lerajzolnád őket?

- Persze. Nagyon szívesen – bólintott J és Chris kezébe nyomott egy cetlit. – Itt a címem meg a számom. Ha megbeszéltétek otthon, hívj fel és gyertek el. Általában délután már otthon vagyok.

Chris elolvasta a cetlire felírt címet, ami ismerős volt neki. A lányra nézett és vizsgálgatni kezdte.

- Ismerem ezt a helyet. Jártam már ott. Lent van a parton. Ez Chester Bennington háza. Ott laksz?

J bólintott. Látta a férfin, hogy meglepődött.

- Igen, ott lakom. Chesterrel élek.

- Hallottam már híredet – felelte Chris röviden.

- Hú. És ez jót vagy rosszat jelent? – nevette el magát J.

- Hát…igazából csak annyit mondanak rólad, hogy… - Chris tétovázott. Nem is ismeri J-t, és máris bántsa meg?

J elkomorult. Látta Chrisen, hogy nem tudja, hogy is mondja el neki, amit hallott róla.

- Szóval…ne haragudj. Nem ismerlek. Nem akarom jártatni a számat. Bocs. Vedd úgy, hogy semmit nem mondtam… - állt fel Chris a takaróról, és el akart indulni.

- Toni, Chris! Gyertek, megyünk!

- Áááá, apa, még neee – szontyolodtak el a kicsik.

J is felállt és megragadta Chris karját. A férfira nézett.

- Mit mondanak rólam? – kérdezte és várta a választ. Chris erre kibökte:

- Hogy csak a pénz és a hírnév miatt vagy Chesterrel. És most őszinte leszek, mert úgy érzem, megérdemled, bár nem ismerlek. Én szeretném, ha ez nem így lenne, mert Chester a barátom. Nem akarom, hogy akár te, akár másvalaki tönkretegye az életét. Sokat segített nekem.

J elsápadt. Istenem. Eszébe sem jutott, hogy tényleg ezt gondolják róla az emberek. De miért? Azért, mert fiatalabb a férfinál? És mert Chesternek van pénze? Neki is van. Csak ahhoz senkinek semmi köze. Úristen. Beszélnem kell Chesterrel. Nagyon remélem, hogy ő nem ezt gondolja rólam…Beszélnem kell vele.

J 23.

23.

J a Thaiföldön készült fényképeket nézegette a számítógépen. Mindig elfacsarodott a szíve, ahányszor meglátta Noi kedves kis arcát a képernyőn. Bár már két hete visszajött Thaiföldről, nem felejtette el a kislányt és azt az iszonyatos szegénységet és nyomort, amit ott tapasztalt. Felvette a kapcsolatot a thaiföldi nagykövetséggel és a hivatalban készséggel adtak neki felvilágosítást. Sajnos Chesternek igaza volt. A hatóságok nem engedélyezik az örökbefogadást egyedülállóknak, legyen az nő vagy férfi. Mindenképp házasnak kéne lennie, és le is ellenőrzik a kapcsolatot. Szóval még egy gyors házasság sem oldaná meg J gondját. Így egyelőre csak az a lehetőség maradt, hogy adományokkal támogassa a kicsiny falut és az ott élőket. Szerencsére a Music For Relief-nek volt Phuketen képviselője, aki le tudja ellenőrizni, hogy az adományokat ténylegesen meg is kapják a rászorulók, ne nyúlja le senki más. J egy kicsit megnyugodott. Szerencsére volt, ami elfoglalja. Ebben a két hétben átköltözött Chester lakásában. Amikor először járt a férfinél, leesett az álla. Chester a parton lakott egy óriási házban, amiben a házi stúdiótól és a kis moziteremtől kezdve minden volt. a nagy, de ízlésesen berendezett hálószobát persze rögtön ki kellett próbálni. És a hatalmas pezsgőfürdőt is felavatták. Meg a kültéri jacuzzit. Meg a …mindent. Ez alatt az idő alatt azért egymás testén kívül megismerték egymás életét is. J sokat mesélt a családjáról, főleg az apjáról. Chester pedig rengeteg vicces sztorit elevenített fel a gyerekeivel kapcsolatban. A gyerekek…J még nem találkozott velük, mert most Talindánál voltak. A lány várta is a találkozást, meg nem is. Szerette volna megismerni a srácokat, de félt attól, hogy a gyerekek mit fognak hozzá szólni, hogy az apjuk egy fiatal félvér lánnyal él. Akármerre járt, elég nagy előítéletekkel találkozott, meglepő módon főleg Amerikában. Pedig itt aztán rengeteg furcsa „keverékkel” találkozhatott az ember, elég, ha kiment az utcára. Elvileg Amerika felvilágosult ország volt, de mégsem. J emlékezett arra, hogy gyerekkorában mennyit bántották a származása miatt. A lány sokszor ment haza sírva az óvodából, az iskolából, ahol rendszeresen megalázták. Ilyenkor az apja mindig az ölébe ültette és mesélt neki Japánról, az ott élő emberekről, a rokonairól. J megnyugodott ezektől a beszélgetésektől. Később pedig megerősödött annyira lelkileg, hogy leperegjenek róla ezek a bántások. A lány a mai napig őrizte ezeket a beszélgetéseket a szívében. Chesternek is sokszor idézett egy-egy bölcsességet, amit még az apja mondott neki.
A napok nagyon gyorsan teltek és ők szépen összecsiszolódtak. J továbbra is a Rocawearnél dolgozott, Chester pedig gőzerővel csinálta a fiúkkal a Linkin Park új albumát. Emellett a Ve’celt és a Club Tattoo-t irányította. J sokszor csodálkozott azon, hogy mennyi energiája van a férfinak. Chester ezerrel pörgött, viszont mindenre és mindenkire volt ideje. Amikor nem volt otthon, J elment és körbejárta a környéket.
Egyik nap J éppen a gép előtt ült és Drew-val msn-ezett, amikor Chester besietett hozzá.
- El kell mennem, drága.
- Oké. Hová? Mi a baj? – kérdezte a lány, amikor látta, hogy a férfi tétovázik.
- Ööööö…Robina…
- Mit csinált? – J rühellte a szöszit, már a neve említésétől a falra tudott volna mászni. A nőci rendszeresen zaklatta őket, ráadásul beperelte Chestert és a Ve’celt, mondván hogy minden különösebb indok miatt kitették az üzletből. Szóval volt gond bőven a nővel.
- El kell mennem az ügyvédemhez, mert már zaklatással is vádol…
- Miiii? Ez hülye – szólt J elképedve.
- …téged meg testi sértéssel…
- Miii? Ez…hogy micsoda? Na várjunk. Álljunk meg egy pillanatra. Zaklatás? Ezt nem értem. Egy perc.
J a gép felé fordult és gyorsan elköszönt Drew-tól. Felállt az ágyról és Chesterhez lépett. Látta, hogy a férfi mennyire feszült. Megfogta a kezeit és magához húzta. Chester szorosan ölelte a lányt és lassan megnyugodott. J nagyon jó hatással volt rá. Minden nap egyre jobban szerette a lányt, egyre mélyebben. Soha nem érzett még ilyet, pedig volt néhány kapcsolata és két házassága. De senkivel nem volt ennyire együtt, senkivel nem egészítették ki egymást ennyire, mint J-vel. A lány meleg tenyere a hátát simogatta, és Chesternek már eszébe sem jutott Robina és a vádjai. A szex viszont annál inkább. A férfi néha úgy érezte magát, mint egy tinédzser. Bárhol, bármikor képes volt szeretkezni a lánnyal. Sokszor a legelképesztőbb helyszínek jutottak eszébe, J pedig könnyen ráállt a dologra. Testileg is remekül kiegészítették egymást.
A lány érezte, hogy Chester megnyugszik és már nem olyan feszült. És azt is érezte, hogy a férfi kívánja. J végigsimított Chester hátán és a keze megállapodott a fenekén. Imádta a férfi testét. Minden porcikájától begerjedt. A hátsó felétől meg főleg. Most is elég volt egy apró érintés és a lány pulzusa vadul verni kezdett.
- Nem lesz semmi baj. Engedd el magad – súgta a lány. – Itt vagyok veled.
- Szeretlek, Jemina – felelte Chester. Gyengéden megcsókolta a lányt és simogatni kezdte a hátát, majd szorosan megölelte. – Szeretkezz velem. Most. Akarlak.
A lány pedig eleget tett a kérésnek. Lassan levetkőztette Chestert, majd levette a saját ruháit. A férfi meztelen teste, a tetoválásai, a szemmel látható vágya annyira felizgatta J-t, hogy a lány lerántotta Chestert a földre és a puha szőnyegen szeretkeztek. Mivel kellőképpen leizzadtak, gyorsan lezuhanyoztak, majd Chester felöltözött és elindult az ügyvédjéhez, hogy megbeszéljék a lépéseket Robina ügyében. J egy darabig téblábolt a lakásban, majd megfogta a laptopját meg egy üveg ásványvizet, egy takarót, az iratait, bepakolta a hátizsákjába és elindult sétálni. A környék, ahol Chester háza állt, nagyon szép volt, és nagyon nyugodt. Családos emberek laktak a szomszédos házakban, sok zöld terület és park volt a házak között. Mivel már jó idő volt, sok ember kint volt a szabadban, sétáltak, sportoltak, együtt voltak.
J az egyik parkban talált egy elég jó helyet magának. Leterítette a takarót a fűbe. Elővette a laptopot és bekapcsolta. Hónapokkal ezelőtt nem gondolta volna, hogy egyszer egy parkban, a fűben fekve internetezni fog. A mobilnetnek hála fel tudott lépni msn-re is. Beszélni akart Drew-val. Ki akarta kérni a tanácsát Robinával kapcsolatban. És szerette volna megosztani a boldogságát a lánnyal. Drew ugyanolyan volt, mint ő. Ezért is találtak ennyire egymásra. J elmosolyodott, amikor Drew bejelentkezett.
- Hellóbelló! Merre vagy? – írta Drew-nak.
- Áááááá, itt vagyok a laborban, Lucas-szal. Melózunk ezerrel. De jóóóóóóóó. Imádom.
- Hihi. Naná. Én egy gyönyörű parkban fetrengek a fűben. És nézegetem az emberkéket. Én is imádom. Egyszer el kell jönnöd. Ezt látnod kell. Ó, istenem!
- Na, mi történt?
J nem válaszolt azonnal, mert a figyelmét lekötötte egy kislány. Egy gyöyörűszép, cserfes kislány, aki nem messze tőle a járdán ugrált. És beszélt, beszélt ahhoz a férfihoz, aki mellett ugrándozott.
- Anyám. Drew. Látnod kéne ezt a kiscsajt – írta a barátnőjének, és közben belőtte a webkamerát is.
- Ki az?
- Passz. De gyönyörű. Olyan 4-5 éves lehet. Mint Noi. Hihi. De vagány ruhája van.
- Mi van rajta? Nem tudod odafordítani valahogy a kamerát? – kérdezte Drew, mert ő is imádta a kicsiket. Néha úgy érezte, kéne neki egy rakat gyerek. Átragadt rá J lelkesedése.
- Várj. Megpróbálom. Látod?
- Nem. Franc. Szóval milyen rucija van a kiscsajnak?
- Hihi. Egy fehér buggyos ujjú póló van rajta, az elején egy halálfejjel…
- Anyám. Stíles a kiscsaj. És még?
- Világos térdgatya meg lábujjas papucs. Te…és a dumája!
A kislány a járdán ugrált és hangosan beszélt egy férfihez, aki a karjaiban tartott egy szőke 2 évkörüli kisfiút és mosolyogva hallgatta a kislány szövegelését.
- …és akkor apa majd meglöki a hintát és akkor én felrepülök egészen az égig és megérintem a napot és…
- Olyan magasra nem is lehet hintázni. És különben is a nap megéget – felelte a kisfiú, mire J elmosolyodott. A kis komoly. – Igaz, apa, hogy nem is tudod olyan magasra lökni Tonit?
És J akkor látta meg, hogy ki az apuka. Először csak a nadrágját látta. Anyám. Ez a gatya…Majdnem lecsúszik a férfi keskeny csípőjéről. A gombolása totál el van rongyolódva, mintha már ezer éves lenne. Mi mindent megtapasztalhatott ez a nadrág – vigyorodott el J. A férfin egy egyszerű fehér póló volt, a nyakában ezüst nyaklánc, valami szögletes medállal. A haja félhosszú és göndör volt. A szeme pedig kék. Vakító kék. De milyen kék! Kis szakáll, kis bajusz…Huhh. Hát nem rossz. Határozottan nem rossz. De… Anyám. De ismerős…J akaratlanul is felült és még jobban megnézte a kis társaságot. Feltűnően bámulhatta őket, mert egyszercsak meghallotta a kislány hangját:
- Apa, az a négerszerű néni miért bámul minket annyira? Biztos tetszel neki…És miért olyan furcsa a szeme? Olyan, mintha túl szorosra kötötte volna a copfját!
- Toni, ne beszélj ilyeneket – szólt rá a kislányra az apja, és egyenesen J-re nézett. A lány lélegzete elakadt. Baszki. Baszki. Baszki. Baszki. Villámgyorsan a laptop felé kapott és bekapcsolta a mikrofont a gépen.
- Na mi van, csajsz…
- Drew, baszki, ezt látnod kell. Jesszus. Kapaszkodj meg – vágott a barátnője szavába J.
- Úristen, mi van? – kérdezte ijedten Drew a világ másik feléről.
- Baszki, ezt látnod kell – ismételte J és a kis család felé fordította a gépet. – Ki ez a pasi meg a két gyerek?