Ryanne 4.

4. rész – még mindig a múlt és New Orleans - az első csapás

Ryanne a kezében tartotta a mobilját és meg akarta hallgatni a nemrég érkezett hangüzenetet, de erre nem került sor, mert a baleset helyszínére érkeztek, ahol óriási volt a torlódás. A mentős és tűzoltó kollégák már ott voltak a kocsik körül. És Ryanne észrevette a körzeti parancsnokot is. A főnökét. Mit keres itt Jim? – csodálkozott a nő, miközben megálltak a kocsival, elég messze a roncsoktól. Ryanne az ajtónyitó kilincs után nyúlt.
James Dean már tudta, hogy baj van. Hogy óriási baj van. Megpróbálta megelőzni a katasztrófát. Illetve csillapítani a hatást. Azonban elkésett. Bár jó reflexekkel rendelkezett, most mégis elkésett. Hiába kapott Ryanne karja után, nem tudta visszatartani. A nő feltépte az ajtót és kiugrott a kocsiból.
Ryanne azt hitte, rosszul lát. Azt hitte, csak hallucinál. Megrázta a fejét és összeszorította a szemét, majd kinyitotta, hátha eltűnik a borzalom, amit látott. De nem. Ugyanaz a látvány tárult a szeme elé. A fekete terepjáró, ami híres volt a biztonságáról, fejtetőre fordulva állt az úton. A motorháztető alól füst gomolygott elő, és valami folyadék is csurgott az aszfaltra. És…Ryanne úgy érezte, megfullad. A torkához kapott. Hiába volt már évek óta rendőr, hiába helyszínelt több tucat balesetnél, ezek az események sem tették eléggé keménnyé ahhoz, hogy felkészülhessen. Miért is kéne ilyenre felkészülni? Hogyan tudna felkészülni az ember a szerettei vérben úszó látványára? A nő a földre rogyott és nem szólt egy szót sem. Mintha kívülről látta volna saját magát és az eseményeket. Mintha felszállt volna egy hőlégballonnal, és a levegőből nézte volna a baleset helyszínét. Egy fejtetőre borult GMC-t. Rengeteg vért. Egy rendőregyenruhás nőt, aki felocsúdva a sokkból, üvöltve követeli, hogy engedjék oda a kocsihoz. A kollégái megpróbálják visszatartani, de a nő erejét megsokszorozza a tébolyult fájdalom, odarohan a kocsihoz és hason csúszva bekúszik alá.
Ryanne zokogva simogatta a hosszú barna hajat, ami kilógott a kocsi oldalablakából. A tenyerére nézett és látta, hogy piros. Vörös. Mint a vér.
- Jessie, Jill, drágáim, szólaljatok meg, kérlek benneteket! – könyörgött a lányoknak, akik némaságba és mozdulatlanságba burkolózva feküdtek a földön, félig kilógva a GMC-ből. Ryanne nézte a lányokat, de képtelen volt felfogni, hogy amit lát, az a valóság. Hogy Taylor és a gyerekek karamboloztak, és ő itt van a helyszínen. És hogy Taylor meghalt. És a lányok is. Hisz nem mozdultak. Vagy csak alszanak?
- J és J, ébredjetek fel, ez nem jó játék – szólalt meg ismét Ryanne, de lassan, nagyon-nagyon lassan tudatosult benne, hogy egyedül maradt. Hogy elveszítette a családját. Körülnézett, de homályosan látott mindent. Látta Taylor bezúzott mellkasát és azt, hogy a férje még szenvedett, mielőtt meghalt volna. De a lányok…a lányok úgy feküdtek a véres kocsiban, mintha aludtak volna. Békés, nyugodt mosoly volt az arcukon. De…mintha Jill megmozdult volna…nem, csak a szél támadt fel és az mozdította meg a kislány haját.
- Jillie, Jessie…Kérlek, kérlek, kérlek… - Ryanne most már hangosan zokogott, sőt üvöltött. Üvöltve keltegette a gyerekeit, és üvöltve keltegette a férjét is a soha véget nem érő, örök álomból. Felváltva sírt és tombolt, amikor James Dean hátulról átkarolta a derekát és elvonszolta az összetört kocsi mellől. A nő kapálózott és hadakozott, de a társa mégiscsak férfi volt, így használta az erejét.
- Engedj vissza! Azt mondtam, hogy engedj el! James Dean, a kurva életbe, azonnal engedj el! – üvöltötte Ryanne, miközben megpróbált kiszabadulni a társa szorításából. – Muszáj látnom őket! Muszáj! Muszáj…muszáj… - rogyott térdre a nő és zihálva szorította a kezét a mellkasára. – Nem kapok levegőt…Kérlek, engedj oda hozzájuk…
James Dean letérdelt Ryanne mellé.
- Hé. Ryanne. Nézz rám. Hallod? Nézz rám – rázta meg a nőt, mire Ryanne végre rápillantott. James Dean elhűlt a nő szemeiben ülő ürességtől. – Ryanne, besokkoltál. Gyere, odamegyünk a mentőhöz és kapsz valami finom koktélt…Gyere.
A nő szó nélkül bólintott és hagyta, hogy a társa felhúzza a földről. A férfinak támaszkodva elindult az egyik mentőautó felé. Hirtelen meghallotta a fém csikordulását, mire a roncs felé fordult. A tűzoltók nekiálltak szétvágni a karosszériát, hogy kiszabadíthassák a testeket. Ezt látva Ryanne egy hirtelen mozdulattal kitépte magát James Dean karjaiból és a férfi dereka felé nyúlt. A következő pillanatban mindkét kezében pisztolyt szorongatott, és James Dean-re mutatott.
- Engedj. Menj az utamból. Engedj oda hozzájuk – mondta a nő halkan, de fenyegetően, és a szemében vad, őrült láng lobogott. A társa felemelte a karjait.
- Oké. Ryanne, tedd le azokat a pisztolyokat. Tedd le. Ettől nem lesz már semmi…
- Ne dumálj nekem itt mindenféle baromságról! – üvöltötte Ryanne, miközben lépésről lépésre megközelítette a felborult GMC-t. – Ne dumálj nekem, a picsába is! Ti meg óvatosan azzal a vágóval, basszameg, nehogy baja legyen a lányoknak! – kiabálta a tűzoltó kollégáknak és feléjük indult. – Te maradj ott, szépfiú – sziszegte James Dean-nek, aki bólintott.
Ryanne lassan közelített a GMC felé. Pillantása egyik társáról a másikra járt és a pisztolyokat maga előtt tartotta.
- Corey, nehogy megsérüljenek a lányok, hallod, amit mondok? – szólt az egyik fiatal tűzoltónak, aki a lányok oldalán állt a kocsi mellett. Ryanne két villámgyors lépéssel ott termett és egészen közelről ráfogta a fiatal fiúra az egyik pisztolyt. – Hallottad, mit mondtam?
- Ryanne, hallottam – szólalt meg halk, nyugodt hangon a tűzoltó srác. Corey látta Ryanne-en, hogy teljesen kifordult önmagából. Nem igazán félt attól, hogy a nő lelövi őt vagy bárki mást, de azért bevetette a pszichológiai tudományát. Ryanne szemébe nézett és halkan, nyugtatóan beszélt hozzá. Csak beszélt és beszélt. A többiek azt látták, hogy a nő lassan leengedi maga mellé a karjait, Corey pedig intett James Dean-nek, hogy vegye el Ryanne-től a pisztolyokat. A nő megadóan tűrte, hogy James Dean elvezesse a roncs mellől. Leültek az útpadkára és Ryanne a GMC-re szegezte a tekintetét. Az idegállapota teljesen hullámzó volt: először a sokk, aztán, a hitetlenség, aztán megint a sokk és most a tárgyilagosság. A nő látta a repülő szikrákat, ahogy a flex szétvágja a karosszériát. Látta, ahogy a mentősök kiszabadítják a testeket. Először a férjét. Ryanne nem érzett semmit, csak sajnálatot, amikor Taylorra pillantott. Olyan sajnálatot, amit az ember egy másik, vadidegen ember halála esetén érez. Ám amikor meglátta a két kicsi, vékony gyerektestet, felpattant, majd térdre zuhant és az öklével ütni kezdte az aszfaltot. Észre sem vette, hogy a kézfejéből ömlik a vér, nem hallotta a csontok reccsenését sem. Csak azt látta, hogy a két lányát, akikért bármikor feláldozta volna az életét, akikért bárkit megölt volna, akik az élet értelmét jelentették neki, halottak. A mentősök óvatosan hordágyra tették a két kicsit, egymás mellé. James Dean letérdelt Ryanne mellé a földre és magához ölelte a nőt. Egyrészt valahogy vigasztalni is szerette volna, bár a férfi tudta, hogy senki nem képes semmiféle vigaszt nyújtani ilyen helyzetben. Másrészt pedig azért ölelte a nőt, hogy eltakarja előle azt a látványt és pillanatot, amikor a lányaira rácipzározzák a fekete zsákot. A kollégák tehetetlenül tébláboltak, nem tudták, hogy mit csináljanak. Odamenjenek? Ne menjenek? James Dean megrázta a fejét és elmutogatta, hogy elviszi Ryanne-t valahová. Valahová, messzire.
- Gyere. Elviszlek hozzám, oké? Csak előtte hadd nézze meg a doki a kezedet – szólt halk, nyugtató hangon a nőhöz, mire Ryanne ránézett, de James Dean látta, hogy a nő csak néz, de nem lát.
- Miért? Mi van a kezemmel? – kérdezett vissza Ryanne lassan, mintha nem forogna a nyelve. Aztán az ökölbe szorított kezére nézett. – Ó. Mi ez?
- Gyere, beült a mentőbe, Pete ellátja a kezedet, aztán elmegyünk innen.
- Oké – bólintott a nő beleegyezően. – Tudod, hogy hová mennék a legszívesebben? – kérdezte James Dean-től. A férfi megörült, hogy Ryanne legalább kommunikál, ha nem is sokat.
- Mondd, szívem, hová szeretnél menni, és én elviszlek.
- A pokolba. A pokolba akarok jutni.

J 30.

30.

Chester a parton futott, a fülébe dugta az iPod fülhallgatóját és elindította a zenét. The Cure. Elmélkedős, nyugtató, de elgondolkodtató zene. A férfi visszaemlékezett arra, amikor először találkozott Robert Smith-szel, a zenekar énekesével, és elvigyorodott. Két értelmes szót nem tudott akkor kinyögni a megilletődöttségtől. És most hány fiatal ember van, aki ugyanígy viselkedik, amikor a Linkin Park bármelyik tagjával találkozik. A banda óriási rajongótáborral büszkélkedhetett, a világ szinte minden pontján voltak rajongóik, akiknek a srácok nagyon hálásak voltak. Minden egyes koncertjükön meg szokták köszönni a rajongók szeretetét és támogatását. És ez a köszönet nem csak PR-duma volt, nekik tényleg sokat számítottak a rajongók. Igyekeztek valahogy viszonozni azt a rengeteg szeretetet, amit kapnak. Ezért szoktak a koncertek előtt Meet’n’Greet-eket szervezni, ahol a rajongók találkozhatnak velük, néhány szót beszélhetnek a bandatagokkal. Chester tudta, hogy ezek a rövid pillanatok mennyit jelentenek egy-egy rajongó számára. Azonban a rajongásnak is vannak hátrányai, ezt Chester a saját bőrén tapasztalta, amikor egy Pentagon-alkalmazott nő belerondított a Talindával közös életükbe, lenyomozta a telefonjaikat, hozzáfért az e-mailjeikhez, a bankszámlájukhoz, mindenhez. Szerencsére a nő már lakat alatt van, a kapcsolat Talindával viszont tönkrement. Nem csak ez a zaklatás volt persze a baj, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. Talinda kijelentette, hogy képtelen így élni, és nem akarja, hogy a gyerekek is így nőjenek fel. Közös megegyezéssel, csendben, balhé nélkül elváltak, bár a válás azért megviselte mindannyiukat. Azóta sokkal jobb lett a kapcsolatuk. A gyerekek Talindánál maradtak, mert a nő stabilabb hátteret tudott nekik biztosítani. Persze a fiúk rengeteg időt töltöttek Chesternél is és úgy látszott, nincs semmi probléma. A férfi imádta a fiait, de néha eszébe jutott, hogy lehetne egy lánya is. És ez volt az a pont, amikor Chester gondolatai J felé kanyarodtak.
A férfi lassított, majd lépésre váltott. Jemina. És a gyerek-téma. Már megint itt vagyunk. Nem mintha nem akart volna gyereket J-től. Egy csodaszép, fekete hajú és szemű kislányt. A férfiba belehasított a vágyakozás. Együtt kényeztethetnék, szerethetnék a kicsit. De nem most. Nem ilyen hamar. Előbb meg kell ismerniük egymást, alaposan, mélyen, minden rossz és jó tulajdonsággal együtt. Chester szerelmes volt J-be, és nem akarta elszúrni ezt a kapcsolatot. Talindát is szerette. Mégis tönkrement a házasságuk. Akarva-akaratlanul úgy érezték mindketten, hogy Tyler, a közös gyerek túl hamar érkezett. Chester májusban vált el az előző feleségétől és ugyanannak az évnek a szilveszterén pedig már el is vette Talindát. Tyler pedig tavasszal született. Ennyi idő pedig kevés volt ahhoz, hogy teljesen megismerjék a másikat. Szerették egymást, de képtelenek voltak együtt élni. Chester pedig nem akarta, hogy J-vel is így legyen. A lánnyal akarta leélni az életét, de gyereket még nem akart. Látta reggel J reakcióját, tudta, hogy nagyon megbántotta a lányt. De inkább megmondom az igazat, minthogy színleljek és tönkretegyek mindent. A színlelésből elég volt, Chester tiszta lappal akarta élni az életét. Jeminával. A férfi, bár volt jónéhány kapcsolata, soha senki iránt nem érzett így. Még csak egy órája jött el otthonról, de máris hiányzott neki a lány. Gyerünk, Bennington, húzz bele! Futás haza.
A lány eközben nekiállt sütni-főzni. Mivel az apja erre is megtanította, nem volt nehéz dolga. Mire Chester visszaért a futásból, a lány már összeállította azokat a fogásokat, amiket nem frissen kellett elkészíteni, hanem el lehetett tenni a hűtőbe. Amikor Chester belépett a lakásba és meglátta J-t a konyhában sürögni-forogni, elmosolyodott. A lány fülében fülhallgató volt és valószínűleg Linkin Parkot hallgatott, legalábbis Chester erre következtetett a kornyikálásból.
J nem vette észre Chestert. A fülében üvöltött a zene, a lány pedig táncolt és ugrált, miközben keverte a sütemény tésztáját. A Breaking The Habit szólt éppen, J pedig a refrént ismételte. Ez volt a kedvenc számai egyike. Nem azért szerette a Linkin Parkot, mert Chester zenekara volt. Tetszett neki a zene, és az, hogy a dalok szövegének volt értelme. Nem arról szóltak, hogy jaj-de-nagyon-szeretlek-imádlak-meghalok érted és hasonló blabla. Ha az ember igazán meghallgatta őket, megértette a szavak mögött rejlő mondanivalókat.
Chester a lány háta mögé lopakodott és gyorsan átölelte. J sikított egyet és majdnem elejtette a tálat, amiben a tésztát keverte. A csokis krém az arcára fröccsent és lefolyt a nyakán. Kivette a fülhallgatót és a konyhapultra tette a tálat.
- Anyám. A szívbajt hoztad rám. Most nézd meg, hogy nézek ki – nevette el magát a lány és megpróbálta letörölni a krémet. Chester lefogta a kezét és olyan pillantást vetett rá, hogy J térde remegni kezdett.
- Ennivaló vagy. Basszus. Ilyen szar szöveget. Mint a sokadosztályú filmekben – vigyorgott Chester és letörölt egy csokis foltot J arcáról. Lenyalta az ujját, közben a lány szemébe nézett. J nagyot nyelt.
- Na? Milyen?
- Hm. Még egyszer meg kell kóstolnom – mondta a férfi és végighúzta a mutatóujját J nyakán, ahol még volt a krémből. Megint lenyalta az ujját. – Azt hiszem, még kéne bele egy kis cukor.
- Mutasd csak. Nem hiszem – J megfogta Chester kezét és a szájához húzta. Az ajkai közé vette a férfi ujját, ami még csokikrémes volt. Lassú mozdulatokkal eltüntette a krémet, majd megnyalta a szája szélét.
- Szerintem ez így teljesen jó.
- Akkor viszont nem mehet pocsékba egyetlen csepp sem – felelte Chester. Az egyik karjával szorosan átölelte J-t, a másik kezével pedig belemarkolt a lány hajába és hátrahúzta a fejét. Gyengéden megcsókolta J nyakát, majd végighúzta a nyelvét a lány csokikrémes bőrén. J halkan felnyögött. Aztán Chester elengedte a haját és egy szenvedélyes csókot nyomott a lány szájára. J érezte a férfi ajkain és nyelvén a csokikrém édes ízét. Vadul csókolóztak, miközben Chester nekiszorította a lányt a konyhapultnak. J keze bekúszott a férfi pólója alá és simogatni kezdte a hátát. Aztán megszólalt J telefonja.
- Basszus. Ezt nem hiszem el – dünnyögte Chester.
- Kinyírom, bárki is legyen az – mondta J mérgesen. Megnézte a kijelzőt, majd felvette a telefont.
- Szia, Kat – köszönt a barátnőjének. Chester sóhajtott egy mélyet, mert tudta, hogy ez hosszú beszélgetés lesz. Azért még egyszer végigsimított J nyakán, majd lassan elindult felfelé átöltözni. Menet közben levette a pólóját és a földre dobta.
- Ööö…igen…nem…Mit is mondtál? – kérdezte J, mert elvesztette a fonalat. Kat csak beszélt, beszélt, de J Chestert figyelte.
- Baszki. Megvadulok – csúszott ki a száján, amikor Chester kibújt a nadrágjából is és egy szál alsógatyában felment az emeletre. – Aztapicsa.
- Mi van? – kérdezett vissza a vonal másik felén Kat. – J, te tiszta hülye vagy. Mi van veled, te nőci?
- Anyám. Bocs. Csak Chester épp egy szál CK-boxerben mutogatja magát…
- Ó, te! Tiszta nimfomán lettél, mi? – nevette el magát Kat. – Na de mesélj. Ott vannak már a srácok?
- Majd csak délután jönnek. Baszki! Elfelejtettem szólni Chesternek, hogy Talinda kereste! – kapott a fejéhez J. – Szivi, le kell, hogy tegyelek, de holnap mindenképp felhívlak és mesélek, jó?
J kinyomta a telefont és Chester után sietett az emeletre. A férfi a zuhany alatt állt. J nem nézett oda, mert tudta, hogy annak szeretkezés lenne a vége. Nem mintha bánta volna.
- Chester, majdnem elfelejtettem. Talinda hívott és azt üzeni, hogy mielőtt ide jöttök, be kell ugrani hozzá néhány cuccért a srácoknak. Én megyek sütni…
- Oké, drága. Kösz, hogy szóltál – szólt ki a férfi a zuhany alól.
J visszament a konyhába és folytatta az előkészületeket. Az idő nagyon gyorsan repült, a lány azt vette észre, hogy Chester már készülődik.
- Jézusom. Már ennyi az idő? De még…egy csomó mindent meg kéne csinálnom… - kezdett el idegeskedni a lány, de Chester gyengéden átölelte és simogatni kezdte az arcát.
- Hé. Nyugi van. Minden készen áll. És minden finom lett. A srácok imádni fogják a kaját. Meg téged is.
- Nem tudom – mondta J bizonytalanul. – Félek.
- Nem kell félned, nem fognak megenni. Csak a kaját. Na megyek. Jó légy. Sietünk. Ha elindultunk Talindától, megcsörgetlek. Rendben?
- Muszáj elmenned Talindához? – bökte ki a lány, aztán mentegetőzni kezdett. – Ne haragudj. Menj csak, persze.
- Hé. Drága, figyelj rám. Ugye nem vagy féltékeny?
- Nem…
- Hát ez nem volt valami meggyőző. Ne félj. Nem akarunk egymástól semmit Talindával. Bízz bennem. Szeretlek. És most megyek, mert el fogok késni.
- Vigyázz magatokra, jó?
Chester egy csókot nyomott a lány homlokára és elment.

J 29.

29.

A Bennington-gyerekek érkezéséig hátralévő 2 nap gyorsan elszállt. J várta is a pillanatot, amikor találkozni fog a fiúkkal, de tartott is tőlük. Chester hiába próbálta nyugtatgatni, a lány gyomorgörccsel kelt fel az érkezés napján. Délután 4 órakor ér földet a repülő és Chester megy majd ki eléjük a repülőtérre. J már korábban kikérdezte Chestert a srácok kedvenc kajáiról és hajnalban elment bevásárolni a közeli kisboltba. Nem szerette a bevásárlóközpontokat, embertelennek, pénzhajhásznak és személytelennek tartotta ezeket a nagy hodályokat, ahol mindent meg lehetett ugyan kapni, de ki tudja, honnan származnak az alapanyagok és összetevők. Ebben a kisboltban viszont már ismerték a lányt és J bizalommal fordult hozzájuk most is. Szerencsére meg tudott venni minden hozzávalót, így két jókora szatyorral a kezében igyekezett haza. Kipakolt a konyhapultra, csinált magának gyorsan egy tejeskávét és visszament a hálószobába. Chester még aludt. A lány letette a kávésbögrét az ágy melletti kisszekrényre. Leült az ágyra és csak nézte a férfit, ahogy alszik. A szíve csordultig telt szerelemmel. Óvatosan végigsimított Chester kinyújtott karján, majd adott egy csókot a férfi homlokára.

- Szeretlek. Olyan nagyon szeretlek – suttogta. Megpróbált felállni, de Chester kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Megfogta J kezét és belecsókolt a tenyerébe.

- Jó reggelt, drága – köszönt rekedten. J meg volt veszve a hangjától. Egyébként is, de a reggeli ébredés utáni rekedt, álmos hangja az égbe lőtte a pulzusát. Megsimogatta Chester arcát.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni…Pihenj még, mert szerintem nemsokára vége a nyugalomnak, ha meghozod a srácokat. Én megyek, nekiállok főzni.

- Várj már egy kicsit – dünnyögte Chester. Megfogta J-t és ledöntötte az ágyra, a lány pedig belefészkelődött a karjaiba. Nagyot sóhajtott. A férfi meleg teste, egyenletes szívverése megnyugtatta, de csak egy kicsit. Nem tudott másra gondolni, csak a gyerekekre és arra, hogy hogyan fogják fogadni. Sokszor vigyázott már gyerekekre, kicsikre és nagyokra egyaránt, de azok a gyerekek idegenek voltak. Most teljesen más a helyzet, hisz Chester fiairól van szó. Két tiniről, egy kicsiről és egy még kisebbről. Négy fiú. J halkan felnevetett.

- Mi jutott eszedbe? – kérdezte Chester.

- Hát…nálad tényleg igaz az a mondás, hogy egy farokkal csak egyféle gyereket lehet csinálni…Oké, hogy csak három a vérszerinti gyereked, de akkor is…

- Te szeretnél gyereket? – tette fel az őt napok óta foglalkoztató kérdést Chester. Érezte, hogy J megrezzen. Kíváncsi volt a lány válaszára. És arra is kíváncsi volt, hogy vajon egyezik-e a véleményük a gyerek-kérdésben.

- Igen. Persze, hogy szeretnék – vágta rá J azonnal. – Legszívesebben már most szülnék. És elhoznám Noi-t is Thaiföldről. Még hasonlítunk is egymásra, simán azt mondhatnám, hogy a saját lányom. És te? Te szeretnél gyereket? Mármint a fiúk mellé esetleg egy kislányt? – kérdezte J és szívdobogva várta a választ. Chester azonban tétovázott, és J ezt megérezte. És amikor meghallotta a férfi válaszát, mintha a mennyből a pokolba zuhant volna.

- Nem. Talán majd egyszer…ha…

J nem hallotta a mondat további részét. Ennyi is elég volt neki. Nem akar gyereket. Vagy csak tőlem nem akar? – kezdett el töprengeni magában a lány. Könnybelábadt szemmel bontakozott ki a férfi karjából. Nem nézett Chesterre, nem akarta, hogy a férfi sírni lássa.

- Megyek főzni, mert tönkremegy a kaja…

Chester a keze után nyúlt, de nem tudta elkapni. J kisietett a szobából. Amikor leért a konyhába, már folytak a könnyei, nem tudta visszatartani őket. Gyorsan ivott egy nagy pohár vizet és megtörölte a szemét, mert hallotta, hogy Chester mozgolódik az emeleten. A könnyek felszáradtak, J szíve viszont fájt. Chester nemleges válasza óriási fájdalmat okozott neki. Mi lesz így? Választania kell majd a saját gyerek és Chester között? Vagy várjon arra, amíg a férfi esetleg meggondolja magát? Talán éveket? És ha majd akkor sem akar gyereket? És mi van, ha csak tőlem nem akar? J vívódását telefoncsörgés szakította félbe. Chester mobilja szólalt meg.

- Felvennéd, drága? – kiáltott le a férfi az emeletről.

J megnyomta a zöld gombot.

- Chester Bennington telefonja.

- Szia, Jemina. Talinda vagyok.

- Szia… - hát ez még nagyon kellett, gondolta a lány. – Chestert keresed? Fent van az emeleten, szóljak neki?

- Nem kell, köszi. Átadnál neki egy üzenetet?

- Persze – naná, még a postás is én vagyok, dohogott J.

- 4kor száll le a gép, de ezt gondolom, nem felejtette el. Utána viszont először haza kellene ugranunk néhány dologért a srácoknak.

- Haza? – kérdezett vissza hülyén J.

- Mármint hozzám. Megmondod neki?

- Igen, persze.

- Kösz, Jemina. Rendes vagy. Délután találkozunk.

- De…

Talinda letette a telefont, így J nem tudta befejezni a mondatot. Találkozunk? Ezek szerint ő is idejön? Nem csak átadja a fiúkat Chesternek, hanem még itt akar beszélgetni? Szuper lesz. A lány a kávésbögréje után nyúlt, aztán eszébe jutott, hogy felvitte a hálószobába. Elindult felfelé, a lépcső alján azonban szembetalálkozott Chesterrel. A férfi melegítőben volt, készült a reggeli futásra. A kezében ott volt J bögréje. A lány nyúlt érte, de Chester elhúzta előle. J hátat fordított a férfinak, de Chester megfogta a kezét és visszafordította, majd a lány álla alá nyúlt és figyelmesen nézte J arcát.

- Ne csináld ezt, kérlek. Nem azt mondtam, hogy nem akarok gyereket, csak még…

- Ne magyarázkodj, megértettem.

- Nem, nem értetted meg. Látom, hogy nem értetted meg. És nem magyarázkodom. Csak tisztázom a dolgot, jó?

- Mondom, értettem, hogy mit mondtál. Nem akarsz gyereket, kész, pont. És most kérem a kávémat, mert anélkül hülye vagyok reggel – mondta J, de nem nézett a férfi szemébe.

- Hát azt látom. Tessék, itt a kávé – nyújtotta oda a bögrét Chester. – Jemina, nézz rám. Nézz rám!

J Chester szemébe nézett. Olyan mély szerelmet, szeretetet és vágyódást olvasott ki a férfi szeméből, hogy egy csapásra elmúlt a hisztije. Megsimogatta Chester arcát.

- Ne haragudj rám. Nem akartam cirkuszolni. Nem vagyok ilyen hisztis picsa ám. Csak ez a gyerek-dolog a gyengém…

- Tudom. Napoljuk el ezt a témát, mert nemsokára itt vannak a srácok, és lehet, hogy utána már nem is akarsz gyereket.

J tudta, hogy Chester megpróbálja vidám dolgokkal elterelni a figyelmét. A lány hálás is volt érte, de nem ment ki a fejéből a téma.

- Rendben, napoljuk el. Viszont van egy dolog, amit tudnod kell, és ezzel lezártnak tekintem a gyerek-projektet.

- És mit kell tudnom? – kérdezett vissza Chester mosolyogva.

- Neked bármikor szülnék gyereket. Akár most is, bár ez már kivitelezhetetlen. És most menj futni. Én addig nekiállok a kajának, hogy készen legyek. Anyám. Remélem, nem szúrom el.

- Nyugi, nem lesz semmi baj. Ha visszaértem a partról, segítek. Gyorsan összedobjuk, aztán lesz egy kis időnk másra is…Adj egy csókot, aztán tényleg húzok futni.

- Bizony, menj csak. Aki már ilyen öreg, annak karban kell tartania a dögös testét… - mondta J, és végigsimított Chester fenekén. – Ez a testrészed jó izmos lesz a sok futástól…Csípem – és bele is csípett a férfi fenekébe, majd adott egy gyors, kemény, ám hatásos csókot Chesternek.

- Na. Most már tényleg-tényleg megyek – mondta a férfi és kiment a házból. J az ajtónak támaszkodva nézett utána.

J 28.

28.

- Emlékszem rá. Köszöntem neki, aztán hirtelen megszakadt a kapcsolat… - mondta Chris.
- Aha. Tudom. Drew lecsapta a kamerát, mert nem akarta, hogy leégjen előtted a pólója miatt…Upsz. Most viszont én égetem le. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit, jó? – kérte J Christől, és úgy tett, mintha sajnálta volna, hogy elárulta Drew-t. Chris azonban nem hagyta annyiban.
- Miért égett volna le előttem? Nem történt semmi. Kedves lánynak tűnt. Már amennyire emlékszem rá. Tetszett a fehér köpenye. Orvos?
J megrázta a fejét.
- Vegyészmérnök. Aztán ha a barátja is levizsgázik, Kanadába akar menni kőzetet kutatni meg olajat keresni meg ilyesmi. Addig laborban kutat meg újságokban publikál.
Chris igyekezett eltitkolni a csalódottságát, amikor meghallotta a „barát” szót. Érdekelte ez az idegen lány. Pedig csak egyszer látta, akkor is webkamerán keresztül és csak rövid ideig. Azóta többször is eszébe jutott, de csak most volt itt az alkalom, hogy kikérdezze róla Jeminát. Egyelőre azonban nem kérdezhetett többet, mert hangos nevetéssel megérkezett Chester. Chris arca ellágyult, amikor meglátta a kicsiket Chester hóna alatt. A férfi hangos nyögéssel letette a gyerekeket a földre és megtörölte a homlokát.
- Hú. Hoztam két kis ördögöt, nem ismeritek őket véletlenül?
- Apa, apa, apa, apa! Nézd, mit rajzoltunk Jeminának! – mutatta Toni a rajzát Chrisnek. A hintaló a parkból. Akárhányszor elmennek sétálni, Toni mindig felül a barna lovacskára. Kicsi Chris rajzán pedig a foci és a hinta, amiben mindig hintázik. Ezek a dolgok állandóak az életükben és Chris ragaszkodott hozzá, hogy azok is maradjanak.
- Hát ezek nagyon szépek. És Jeminának csináltátok? – kérdezte Chris, miközben az ölébe vette a két gyereket.
- Aha, neki rajzoltuk. Mert szeretjük. Te is szereted őt, apa? – csacsogott Toni, mire Chris elvigyorodott.
- Persze, hogy szeretem, nagyon kedves lány, igaz? De kérdezd meg Chester bácsit, hogy ő is szereti-e.
Toni Chester felé fordult, aki J háta mögött állt és hátulról ölelte a lányt.
- Chester bácsi, ugye te is szereted Jeminát? Ugye igen? Ő olyan szép és kedves és aranyos és le fog rajzolni és…Szóval szereted?
- Igen, Toni. Szeretem Jeminát. Nagyon – mosolygott Chester és még szorosabban karolta J-t. – Ő az én szerelmem, tudod?
- És akkor elveszed feleségül? És lesz gyereketek is? – dumált tovább Toni.
Chris látta Chesteréken, hogy Toni kényes területre tévedt, ezért megpróbálta őket kimenteni. Felállt a fotelból és tapsolt egyet.
- Na, gyerekek, irány haza. Még össze kell pakolnunk a házban, hogy szép rend legyen…
- Neeee – kezdték el a kicsik, de Chris nem nyitott vitát.
- Figyeljetek! – szólt J, mert látta, hogy a gyerekek szája legörbült. – Megígérem nektek, hogy ha apukátok megengedi, akkor eljöhettek hozzánk, igaz, Chester?
A férfi bólintott.
- Bármikor jöhettek, és ha az én srácaim is itthon lesznek végre, akkor nagyon jó kis bulit fogunk csinálni. Oké?
A kicsik könnyes szemmel, de már mosolyogva bólogattak. Nagy puszikat adtak Chesternek és J-nek. Chris is elköszönt tőlük. Megbeszélték J-vel, hogy Chris majd telefonál, ha meg akarja nézni a lány lakását. J és Chester az ajtóból integetett a távozó Cornelleknek, majd a lány felment az emeletre a szobába, hogy összepakoljon.
- Hű. Ahhoz képest, hogy milyen kicsik, elég szépen szét tudtak pakolni – állapította meg a lány, amikor belépett a szobába. A ceruzák, tollak, filcek és papírok szanaszét hevertek a földön, néhány anyagdarab ki volt húzkodva a kosárból, amiben J tartotta őket. A lány letérdelt és elkezdte összeszedegetni a ceruzáit. Közben Drew-n és Chrisen gondolkodott. Úgy látta a férfin, hogy a barátnője felkeltette a figyelmét. Drew drágám, az első lépés megtörtént Chris felé – gondolta J és felnevetett.
- Mi ez a jókedv? – hallotta a háta mögül Chester hangját.
- Csak Chris és Drew járt a fejemben – válaszolta J még mindig mosolyogva.
- Szerelmi hadművelet?
- Naná! És elég jól sikerült a beetetés. Ha jól láttam, Chris ráindult Drew-ra.
- De nem is ismeri – kezdte el mondani Chester, mire J közbevágott.
- Majd meg fogja ismerni. Megoldom valahogy. Mikor fog Chris a környéken fellépni? Küldhetnék Drew-nak jegyet a koncertre. Vagy…
Chester a lány elé lépett és felhúzta magához.
- Hagyjuk már Christ és Drew-t, jó? Ha jól emlékszem, valamit félbehagytunk, mielőtt a Cornellek megérkeztek, mint a tornádó – és elkezdte simogatni J hátát. A lány szíve őrülten verni kezdett, amikor Chester keze bekúszott a pólója alá.
- Hihetetlen – nyögte ki.
- Micsoda? – kérdezte Chester, miközben tovább simogatta a lányt.
- Hát az, hogy hozzám érsz és megőrülök az érintésedért… - suttogta a lány és nagyot nyelt, mert Chester már a mellét cirógatta, miközben lassan mozgatni kezdte a csípőjét.
- Ezzel én is így vagyok – mondta a férfi rekedten -, rád nézek és azonnal szeretkezni akarok veled. Lehet, hogy kezeltetnem kéne magamat…Ez már függőség.
- Eszedbe ne jusson! De hol is tartottunk?
- Azt hiszem, valahol itt – válaszolta Chester. Letérdelt a lány elé, és lassan levette róla a nadrágot, majd a bugyit is. J hanyatt feküdt a puha szőnyegen és nézte Chestert, ahogy megszabadul a ruháitól.
- Megvadulok tőled – csúszott ki a száján, mire a férfi elmosolyodott. J fölé hajolt, egészen közel hozzá.
- Mitől vadulsz meg? Meséld el.
- Attól, ahogy levetkőzöl. A testedtől. A tetoválásaidtól. A pillantásodtól. Attól, ahogy hozzám érsz. Ahogy kitöltesz, amikor bennem vagy…Ahogy szeretsz…
És Chester tett arról, hogy J megint „megvaduljon”. Végigsimogatta, végigcsókolta a lány testét, majd olyan gyengéden egyesültek, hogy J könnye kicsordult. A csúcspont után csak feküdtek némán, a másik szívverését hallgatva.
Chester a lány haját simogatta és Toni kérdéseire gondolt. Feleség. Gyerek. J mint a felesége. Mint anya. Bennington, várj még ezzel – figyelmeztette magát a férfi. Ne gondolj ilyenekre, ahhoz ez a kapcsolat még elég friss, hogy már házasság és közös gyerek jöhessen szóba. J viszont nagyon szépen bánt a Cornell-gyerekekkel. Biztosan jó anya lesz. Majd. Egyszer.
- Mikor jönnek haza a fiaid? – hallotta J halk kérdését.
- 2 nap múlva érkeznek meg. Ki kell mennem eléjük a repülőtérre. Már alig várom, hogy láthassam őket. Nagyon hiányoznak.
- Elhiszem. De biztosan jól érzik magukat Talindával…
Chester felkönyökölt és figyelmesen nézte J-t.
- Mi a baj, drága?
J felsóhajtott és a férfihoz bújt.
- Mi lesz, ha utálni fognak? Ha azt akarják, hogy menjek el? Ha…
Chester megsimogatta a lány arcát és gyengéden megcsókolta.
- Ne izgulj. Nem lesz semmi baj. Megkértem Talindát, hogy beszélgessen velük egy kicsit.
- Félek. Félek attól, hogy nem fogadnak el. Hogy állandóan Talindához fognak hasonlítani. Hogy nem leszek nekik elég jó…
- Hé. Nyugodj meg, Jemina. Ne gondolkozz ilyen butaságokon. A Benningtonok okos gyerekek. Elvégre az én fiaim – vigyorodott el Chester. Próbálta feloldani J szorongását, mert látta a lányon, hogy teljesen be van görcsölve. – Gyere. Öltözzünk fel, és menjünk el valahová. Sétáljunk. Vagy üljünk be egy moziba.
A férfi felállt a szőnyegről és úgy, ahogy volt, meztelenül elindult kifelé a szobából. J követte a pillantásával és csettintett a nyelvével.
- Ájj, de jó segged van, te csávó. Dögös vagy. Sőt. Dögletes.
Chester vigyorogva legyintett egyet és kiment. J még heverészett egy darabig a szőnyegen, aztán ő is felállt és elvonult zuhanyozni. A víz alatt állva eszébe jutottak Toni kérdései. És eszébe jutott, ahogy Chester megmerevedett mögötte, amikor Toni a gyerekről kérdezte. Oké, még nagyon a kapcsolatunk elején vagyunk, de…Én gyereket szeretnék. Nem is egyet. És Chestertől. De mi van akkor, ha ő meg nem? Akkor mi lesz velünk?