Csak hallgassátok...

Nem fűzök hozzá kommentárt.
1999-es Linkin Park-demo. Chester hangja valami álomi szép.
Kár, hogy nem adták ki.

J 17.

17.

- Chester…izé…engedj el…

Chester azt sem tudta, hol van, csak J hangját hallotta a füle mellett. Kábultan nézett a lányra, nem értette, miért kéri, hogy engedje el. Hiszen olyan jó volt, amit csináltak. Annyira jó. Miért kell abbahagyniuk?

- Miért engedjelek el? – kérdezte értetlenül, aztán látta, hogy J mosolyog és az ajtó felé néz. A férfi elmormolt az orra alatt egy halk káromkodást és a homlokát J homlokának támasztotta.

- Ez egyszerűen hihetetlen. Most ki jött közbe?

- Nem Talinda, nem is Jay-Z. Csak a szállodaigazgató, azt hiszem. A ruhája alapján legalábbis valami olyasmi lehet – pillantott J a zavartan toporgó alakra.

- Király. Valaki nagyon nem akarja, hogy tovább folytassuk, amit elkezdtünk – szólt Chester lemondóan, mire J elnevette magát és az igazgatótól nem zavartatva magát forrón megcsókolta Chestert.

- Hát ez a valaki biztosan nem én vagyok. Meg szerintem te sem – simogatta meg a férfi arcát, majd felállt és felhúzta Chestert is. Chester igyekezett lehűteni magát valamennyire, hogy legalább ne dudorodó gatyával álljon a szállodaigazgató előtt. Aztán megvonta a vállát. Mit érdekel engem? – kérdezte magától. Ő jött be anélkül, hogy beengedtük volna. Érezze magát ő zavarban. Az igazgató tényleg zavarban volt, látszott rajta, hogy azt se tudja, hová nézzen. Aztán nagy nehezen kinyögte, hogy miért is jött:

- Mr. Bennington…Mr. Gilmore kéri, hogy fáradjon le a konferenciaterembe. És ön is, Miss Sankara – fordult J felé az aprócska ember, de nem nézett a lány szemébe. J megsajnálta. Odament hozzá és megveregette az idős férfi vállát.

- Mondja meg Mr. Gilmore-nak, hogy 10 perc múlva ott leszünk. Köszönjük, hogy szólt. Bár arra kérem, hogy legközelebb várja meg, amíg beengedjük, jó?

A kis ember piros arccal kihátrált a szobából. J fújt egyet és kiment a teraszra Chesterhez.

- Ezt nem hiszem el. Ha veled vagyok, valaki mindig belerondít – mondta a lány mosolyogva és a korlátnak dőlt. – Ráadásul mindig a legjobb részeknél jön közbe valaki.

- Na igen.

J Chesterre nézett.

- Ennyit tudsz mondani?

A férfi kotorászni kezdett a zsebében, majd remegő kézzel rágyújtott. Ahogy kifújta a füstöt, érezte, hogy lehiggad egy kicsit.

- Bizony, ennyit tudok mondani. Többre egyelőre nem vagyok képes. Adj néhány másodpercet…nem, inkább percet, hogy magamhoz térjek, jó? – vigyorgott bágyadtan a lányra. Mélyet szívott a cigiből, és behunyta a szemét.

J csak nézte, ahogy cigizik. Még ezt is hihetetlenül szexisnek találta a férfiban. Aprólékosan szemlélte Chestert, minden porcikáját alaposan kielemezte magában. Elmélyülten tanulmányozta a férfit, amikor Chester, még mindig csukott szemmel, megszólalt:

- Ne nézz így.

J felrezzent a bámulásból.

- Hogyan ne nézzek? És honnan tudod, hogy nézlek?

- Érzem, drága. Éget a pillantásod.

- És az baj, ha így nézlek? – kérdezett vissza J, Chester pedig kinyitotta a szemét és a lányra pillantott. Majd hirtelen megragadta a lány karját és magához rántotta. J érezte, hogy a férfi még mindig nem „higgadt” le teljesen.

- Nem baj. Egyáltalán nem baj, ha így nézel – felelte a férfi. - Csak azért zavar, mert elég rám nézned és én úgy érzem magam, mint egy hülye idióta. És azért is zavar, mert tudom, hogy nem fejezhetjük be azt, amit az előbb elkezdtünk…

- Egyszer már csak sikerül nyélbe ütnünk a dolgot valahogy – próbált meg viccelni J, de Chester megrázta a fejét.

- Nem.

- Tessék? – kérdezett vissza J vékony hangon. Azt hitte, rosszul hall. Most akkor mi van?

- Nyugi. Látod, már megint rosszul kezdtem neki – nyugtatta meg Chester. – Nem akarom „nyélbe ütni” a dolgot – hajolt a lány füléhez és suttogva folytatta:

- Nem egy gyors numerát akarok veled. És nem egyszer. Meg akarom ismerni a tested minden porcikáját és vele együtt a lelkedet is akarom. Nyugodtan akarok veled szerelmeskedni, sokszor. És mindenhol. Persze csak ha te is akarod…

- Huhhh. Ööö…naná, hogy…jaj… - J ennyit tudott kinyögni. Chester szavai és a belőlük áradó szenvedély teljesen letaglózta. Nem gondolta volna, hogy a férfi ugyanazt érzi, mint ő. Ha nem szólalt volna meg a mobilja a zsebében, tutira rámászott volna Chesterre és gyors numera ide vagy oda, elkapta volna. Így viszont nagy nehezen hátrébb lépett és előkotorta a mobilját. A korlátnak támaszkodott és beleszólt:

- Csá, bébi! Mi újság veled?

Bébi? Chester meghökkent. Ki lehet a vonal másik végén? Már megint féltékeny vagy, pedig azt sem tudod, hogy ki ez a „bébi” – korholta magát a férfi. Aztán elvigyorodott, J háta mögé lépett és átölelte a lányt.

- Aha. A hely szép…csak…tudod…igen. Nehéz. Más esetben biztosan élvezném, bár… - hagyta félbe a mondatot J, mert Chester ölelésétől egy kicsit elveszítette a beszélgetés fonalát.

- Ööö…figyi, Kat…mit is mondtál az előbb? - kérdezett vissza, de a mondat vége egy sóhajba fúlt, ahogy Chester végighúzta a tenyerét a gerince vonalán.

- J! Mi volt ez?

- Micsoda?

- Hát ez a sóhaj.

- Én nem is… - már megint sóhajtania kellett, mert Chester belecsókolt a nyakába.

- Már megint sóhajtottál! – hallotta a lány Kat hangját a telefonban.

- Ööö…izé…később visszahívlak, jó?

- Oké. De Chester ne legyen a közeledben, különben nem tudunk egy normális mondatot sem váltani! – vihogott Kat, mire J tiltakozni kezdett.

- De ő…én nem…de…

- Jézusom! J! Te teljesen odáig vagy meg vissza! Na csá. Én nem hallgatom tovább ezt a nyalakodást – nyomta ki Kat röhögve a telefont.

- Nem is nyalakodunk – szólt J a néma telefonba, majd megfordult Chester karjaiban és a férfi szemébe nézett.

- Ne menjünk bele mélyebben a dologba, jó? A 10 perc, amit Gilmore-nak üzentem, hamarosan letelik. Ne húzz fel, jó? Szeretnék rendesen részt venni az alapítvány munkájában, de akkor nem fog menni, ha állandóan arra gondolok, hogy éppen mi minden mást is csinálhatnánk. Baszki, mennyi hülyeséget összehordok. Igaza van Katnek.

- Miért? Mit mondott? – mosolyodott el Chester a lány szavain és hátrált egy fél lépést.

- Hogy ha a közelemben vagy, nem tudok normálisan viselkedni…

- És ez tényleg így van?

- Miért, szerinted én most normális vagyok? Életemben nem csináltam és nem beszéltem annyi baromságot, mint mostanában…

- Ebbe ne menjünk bele, jó? Majd kitárgyaljuk nyugodt körülmények között, hogy ki mennyire idióta, jó? Most viszont tényleg mennünk kéne, mielőtt megint ránk nyit valaki. Gyere.

Kézen fogta a lányt, bezárták a két szoba ajtaját és lementek a konferenciaterembe. Természetesen már mindenki ott volt, ők érkeztek utolsónak. Leültek a leghátsó sorba és hallgatták Trent Gilmore-t, aki elővezette, hogy milyen programjaik lesznek az elkövetkezendő egy hétben Phuketen és a környező szigeteken. Párokban kell dolgozniuk, együtt kell bejárniuk a kis falvakat és településeket. A férfi elmondta, hogy először mindig fel kell mérni, hogy a lakóknak mire van szükségük, utána pedig meg kell szervezni a szállítást.

- A párok pedig a következőképpen alakulnak…- és itt elsorolt néhány nevet. J akkor kapta fel a fejét, amikor meghallotta a saját nevét.

- Jemina, te Chesterrel mész, mert csak őt ismered és egy ilyen helyzetben nem bízlak egy vadidegen emberre. Rendben?

- Persze, nem probléma – felelt a lány és igyekezett nem elpirulni, Chester pedig csak somolygott az orra alatt. Tudta, hogy Gilmore így fogja megoldani a párokat, már évek óta ez volt a menetrend.

- És hová kell mennünk? – kérdezte Chester.

- Phi Phi szigetére. Reggel 8-ra legyetek itt, mert fél 9-kor indul a hajó, amivel el lehet jutni a szigetre.

- És hogy jövünk vissza? – kérdezte J.

- Sehogy.

- Mi?

- Csak nappal közlekedik arra hajó, úgyhogy 3 napot és 2 éjszakát ott kell töltenetek.